99.rész
"Azt akarom, hogy..."
*Abby
szemszöge*
- Doojoon,
hozz már egy pohár vizet légy szíves! -
mondtam teli szájjal.
- Talán
ehetnél egy picit nőiesebben is! – nézett rám fintorogva.
- Ne
haragudj, ennél nőiesebben már nem tudom elfogyasztani az ételt! Pálcika mellé
még hozzak kést, villát is a harmadik nem létező kezembe? – ejtettem meg egy
gúnyos vigyort a mondandóm végén. – Mi az, hogy nem eszek nőiesen? Bocs már Doojoon.
– pufogtam magamban miközben utána néztem. Pár perccel később meg is érkezett a
kért vizem, elmotyogtam neki egy köszönöm-öt majd avval tovább is ment.
Csendben fogyasztottam tovább a kajámat, miközben a nappaliban beszélgető
fiúkat néztem és hallgattam. Kiélvezték azt a kevés szabadságot, amit kaptak.
Örültem, hogy újra zengett a ház tőlük így legalább az újra megtelt élettel.
Junhyung vágódott le a mellettem lévő székre vigyorogva. Kérdően pislogtam rá
mire a válasz csak egy vállrántás volt. Kikapta a kezemből az evőpálcikát majd
megfogott vele egy falatot és bekapta.
- Ya! Az én
kajám! – kiabáltam rá, miközben próbáltam visszaszerezni az evőpálcikámat.
- Most már
nem! – vigyorgott és még a tányéromat is maga elé húzta, majd jó ízűen
falatozni kezdett belőle.
- Mi van
veled? – kérdeztem tőle mérgesen.
- Semmi,
éhes vagyok. – nézett fel rám, vigyorogva.
- Akkor
hozz, magadnak ne az én kajámat vedd el. – mondtam morcosan. – Ááá, most már
mindegy edd meg te, úgy sem voltam éhes. – álltam fel, mire elkapta a kezem így
megállásra késztetett.
- Maradj! –
nézett fel rám. Kérdően néztem rá, mire elvigyorodott.
- Most
nézzem végig, ahogy elfogyasztod az kajámat?
- Nem. –
vágta rá. – Beszélgessünk! – mosolygott.
- Miről is?
– vontam fel az egyik szemöldökömet.
- Csak
kíváncsi vagyok miért kellett annyira múltkor a kocsim. –dőlt hátra evvel
elengedte a kezemet.
-
Ő..izé..hát… - hirtelen azt sem tudtam mit mondjak neki csak hebegtem habogtam
össze vissza.
- Ne
hazudj, az igazat akarom hallani!
- Majd elmondom,
ha alkalmas lesz rá az idő és a hely! Jelenleg nem a fiúk előtt akarom
megtárgyalni! – válaszoltam komoly hangnemben. Semmi kedvem nem volt most erről
beszélni, ráadásul még az evvel kapcsolatos vélemény nyilvánítására sem voltam
kíváncsi. Már megkaptam Seungho-tól az pedig pont elég volt.
- Jelenleg
senki sem tartózkodik a helységben rajtunk kívül. – nézett körbe.
Franc egye
meg, nem úszom meg.
- Úgy is
mindjárt visszajönnek! – próbáltam védeni magam, több-kevesebb sikerrel.
Hirtelen előre hajolt így elérte a kezemet, amit erősen megragad közelebb húzva
magához. Arcunk pár centire került egymáshoz. Megszeppenésemet látva egy gonosz
fél mosolyra húzódtak ajkai. Még pislogni is elfelejtettem úgy megszeppentem.
- Nem érzed
zavarban magad a közelségem miatt? – kérdezte. Nyeltem egy nagyot, de választ
már ne tudtam kicsikarni magamból. – Nem érzed zavarban magad azok után, ami
köztünk volt? Neked nem jutnak eszedben az együtt töltött percek? Nem hiányzik?
– kérdezte, úgyhogy egy pillanatra sem vette le rólam a szemeit. Mélyen a
szemeimbe néztem teljesen megbénítva vele. Még is mi ütött belé hirtelen? Ki
akartam szabadulni a szorításából, de sokkal erősebbnek bizonyult. – Kérlek,
válaszolj! – suttogta. Válaszolni akartam, de nem tudtam milyen választ is
adhatnék. Nem akartam megbántani, nem akartam neki fájdalmat okozni. Bár
fogalmam sincs hirtelen mi üthetett belé, sosem csinált még ilyet, Ő nem ilyen
fajta. Vagy talán még is? Ennyire félre ismertem volna? Ennyire képes jól
elrejteni az érzéseit? Hát még, jó, hiszen férfiból van.
Istenem…
Valaki mentsen meg.
Abban a
pillanatban megszólalt a csengő és mindketten az ajtó irányába kaptuk a
fejünket.
- Van
Isten! – örvendeztem magamban. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, de a
Junhyung keze még mindig szorosan ölelte csuklómat. Az ajtó mögött lévő emberke idegbeteg módjára
nyomta a csengőt de Junhyung-ot még ez sem zavarta.
-
Elengednél? – kérdeztem ingerülten.
- Nem, csak
ha válaszoltál!
- Na, ne
hülyéskedj már! – rántottam ki a kezemet a szorításból. Nagy léptekkel indultam
meg az ajtó felé. – Jövők már! – üvöltöttem az ajtó dúl oldalán lévő
személynek, aki már teljesen rá tapadt a csengőre. Egy egész dalt komponált már
a csengő szóból. Idegbeteg módjára téptem fel az ajtót. Így legyen ötösöm a lottón.
- Abby. –
indult meg felém széttárt karokkal, hatalmas vigyorral a képen.
- Mir! –
kerültem ki egy jól irányzott manőverrel. Megtorpant, értetlenül nézett vissza
rám. – Mit kerestek itt? – kérdeztem az ajtóban álló Seungho-t.
- Le se
lehetett lőni! Valamit a fejébe vett és annak most úgy kell lennie, szóval
jobbnak láttam, ha elkísérem. – lépett beljebb majd becsukta az ajtót maga
után. Közelebb lépet hozzám majd egy hosszú puszit, nyomot homlokomra.
- Éppen
időben jöttetek! – suttogtam, nem akartam, hogy Junhyung meghallja.
- Miért?
- Ááá
semmi, csak hiányoztál! – öleltem meg gyorsan, evvel eltereljem a gondolatait
minden féle kérdésekről. Nem volt szándékomban szót ejteni a pár perccel
ezelőtt történtekről. – Miért is
jöttetek? – váltottam gyorsan témát, nehogy véletlen rá kérdezzenek, miért
viselkedem ilyen furcsán.
- Mir! –
szólt rá a lépcsőn felszaladó személyre Seungho. Mir megtorpant, majd lassan
visszafordult. – Még is hova mész?
-
Nicole-nak szólni, hogy jöjjön le! – válaszolt, majd meg se várva mit reagálunk,
tovább ment.
- Nicole
örülni fog neki. – sóhajtottam fel miközben néztem Mir távolodó alakját. –
Miért is jöttetek? – fordultam Seungho felé.
- Majd Mir
felvázolja a király ötletét!
- Abból
akkor semmi jó sem fog kisülni! – rázta a fejem.
- Szerintem
se! – vágta rá röhögve Seungho.
- Mir!
Kiszakítod a karomat a helyéről! – sipákolt Nicole, miközben Mir nagy
boldogan rángatta lefelé a lépcsőn.
- Mir, te
Isten csapása! Mit művelsz? – kiabált mögöttük Tiffany, aki megpróbálta kiszabadítani
Nicole-t. Ennek eredménye, hogy majdnem mindhárman leesettek a lépcsőről.
Seungho-val mi csak némán néztük, ahogy ezek hárman a lépcsőn viaskodnak.
- Mir! Most
már elég volt! – elégelte meg Seungho a viaskodást. Oda ment hozzájuk, kézen
fogta Mir-t majd maga után húzva tisztes távolságba vitte a lányoktól.
- Idióta! –
sziszegte Tiffany majd segített Nicole-nak felállni. – Itt se vagy 5 perce, de
már káoszt okozol. – morogta, mellém sétáltak tisztes távolságba Mir-től.
- Na,
mesélj miért jöttetek. – néztem Mir-re, akinek arca abban a pillanatban
felvirult. Seungho azonnal kapcsolt, megragadt a füllét.
-
Hyung…engedj el! – mondta vékony kisfiús hangon, fájdalmas nyögések
kíséretében. Hirtelen azt se tudtam, hogy hova forduljak, annyira nem bírtam vissza
tartani a nevetést.
- Csak
akkor, ha normálisan el tudod mondani a lányoknak miért jöttél! Nem kell
azonnal mindenkit kórházba küldeni! – dorgálta Seungho az idióta maknae-t.
- Jó, Jó
megígérem, hogy jó leszek! - nézett rá nagy kutya szemekkel.
- Esküszöm,
mint az oviban! – csattant fel Tiffany. Seungho elengedte Mir fülét, amit
azonnal dörzsölgetni kezdett. A Leader rajta tartotta azért a szemeit.
- Szóval,
holnap buli lesz! – vigyorogva nézett végig rajtunk. Értetlenül néztünk össze a
lányokkal.
- Még is
milyen buli? – kérdezte értetlenül Nicole.
- Hát ez
olyan évfordulós buli. – mondta Mir.
- Milyen
évforduló? – kérdeztem lepetten.
- Hát, hogy
ismerjük egymást! – vigyorgott.
- Eltelt
volna egy év? – gondolkoztam el.
- Úgy néz
ki. – sóhajtott Nicole. – Mir, ez buli nem valami jó ötlet. – húzta a száját,
mi csak helyeslően bólogattunk mellette.
- Jaj,
ugyan lányok ez csak egy buli!
- Neked
csak egy buli, nekünk maga lesz az Apokalipszis! – vágta rá Tiffany.
- Lányok,
most miért vagytok ilyen negatívak?
- Azért
Mir, mert ismernek már téged! – vágott közbe Seungho.
- Na,
légysziiiiii! – kapaszkodott hirtelen belém és nagy kölyökkutya szemekkel
nézett rám. Segélykérően néztem Seungho-ra aki csak vigyorogva vállat vont.
- Akadj már
le rólam! – próbáltam lehámozni magamról, de olyan erősen kapaszkodott a
pólómba, hogy képtelen voltam levakarni magamról.
- Mir! –
szólt rá végül Seungho. Mir elengedte a pólóm majd felegyenesedett. Lányokkal
egymásra néztünk, ki olvasható volt a szemükből, hogy nem igazán van hozzá
kedvük, ahogy nekem se, de más választásunk nem igazán van. A fiúkat sem
akarjuk megbántani avval, hogy nem megyünk el és legalább Mir nem ül itt egész
estig és rágja fülünket. Legalább ha csak egy kicsit is kikapcsolunk, lazítunk
egy kicsit. Bármilyen kecsegtető a gondolat még így sem sok kedvem volt az
egészhez.
- Mikor
lenne? - kérdezte Nicole.
- Holnap
este! – vágta rá Mir nagy vigyorral.
- Na, jó,
menjünk! – adta be derekát végül Nicole.
- Legyen. –
sóhajtottam fel.
- Ha két
ribi is megy, akkor én is! – vágta rá Tiffany röhögve.
- Ez az! –
kezdett ugrándozni Mir össze – vissza a házban majd mindenkit szorosan
ölelgetni kezdett. Legyen egyszer neki is gyerek nap…
- Másnap
este -
- Ezt vedd
fel! – jött be szobámba Nicole egy habos babos mini ruhával az oldalán.
- Hát te hülye
vagy.
- Miért is?
– pislogott rám.
- Fel nem
veszem! Én belőlem nem csináltok Hamupipőkét! – ellenkeztem.
- Na, ne
csináld már! Szép leszel! – mosolygott. – Seungho oda lesz érted meg vissza! –
kuncogott.
- Most is
oda van meg vissza! – vágtam rá gúnyos vigyorral.
- Na, ne
hülyéskedj már! – nyomta a kezembe a ruhát.
-
Hányingerem van!
- Miért?
- A színe!
Rózsaszín! – fintorogtam.
- Jaj, mi
van már veled? Sose csináltál ilyet! Szép leszel, Seungho meg teljesen el lesz
ájulva! – mosolygott.
- Nem! –
dobtam az ágyra a ruhát. – Ez egy buli, nem pedig valamiféle bál! – idegesen
kezdtem el keresgélni a ruháim között egy megfelelő ruhát. – Seungho úgy is valami lazát fog viselni. –
mondtam, kezembe vettem egy farmer nadrágot és magamhoz mértem, hogy megfelelő
lesz e. – Ez tökéletes! – mosolyogtam majd az ágyra dobtam.
- Mikor
Seungho-val randiztál akkor el tudtad viselni. – mondta felháborodva.
- Az az
volt ez meg nem egy randi! Különbség van a kettő között drága. – mondtam, végre
a kezembe akadt egy szép, passzos, világoskék felső, aminek nagyon megörültem.
Leakasztottam a fekete blézerem az akasztóról és tükörhöz sétálva megnéztem,
hogy jól mutatnak e együtt. – Tökéletes! – mosolyogtam, majd az ágyra raktam a
nadrág mellé a ruhadarabokat.
- Tipikus
Abby. – motyogta Nicole.
- Te nem
készülsz? – fordultam fel.
- Már itt
se vagyok! – mondta aztán el is tűnt a szobából. Megfogtam a cuccaimat majd a
fürdőbe mentem velük. Gyorsan lezuhanyoztam, törölközött magamra tekerve álltam
a tükör elé és kezdtem el szépen beszárítani a hajamat. Ezt az egyet voltam
csak képes megcsinálni magamnak rendesen. Mikor kész lettem, felöltöztem és
dobtam magamra egy kevés sminket. Megőrültem volna, ha több van rajtam a kelleténél.
A fürdőből
kilépve az órára pillantottam, ami már nyolc órát mutatott. Kapkodva nyitottam
ki a nagy szekrény, amelynek aljában ott lapult a fekete magassarkúm.
- Abby. –
nyitott be a szobába Tiffany. – Itt vannak a fiúk!
- Oké,
mindjárt megyek! – fordultam felé. Válaszképp bólintott, majd elment. Felvettem
a cipőmet. Bizonytalanul, inogva indultam meg először az éjjeli szekrényen lévő
telefonomért, majd mikor zsebre dugtam, indultam le földszintre. Leérve már nem
volt senki a házban csak Seungho, aki pont háttal állt nekem.
- Többiek?
– kérdeztem.
- Már a
kocsiban várnak minket. – fordult felém. Mosolyogva néztünk végig egymáson.
-
Összeöltöztünk. – kuncogtam. Rajta is egy farmer nadrág volt, fehér mély
kivágású póló egy fekete öltöny felsővel megspékelve.
- Így
legalább tudni fogják, hogy a barátnőm vagy. – mosolygott, közelebb lépett
hozzám, majd egy hosszú puszit nyomott ajkaimra. – Na de menjünk, még a végén
itt hagynak! Végül nem tudok hencegni milyen gyönyörű barátnőm, van! – húzta ki
magát büszkén, karját nyújtotta felém. Elnevettem magam, majd belé karoltam.
Kint már alig várták, hogy oda érjünk, majd elinduljunk. Főleg Mir, le se
lehetett lőni annyira fel volt pörögve.
A szórakozó
helyen már javában folyt az élet. Üvöltött a zene, mindenki ritmusra vezette
testét. Tíz perc elteltével már nem
maradt egyben a banda, mindenki ment amerre látott. Mir azonnal betámadta az
ital pultot és az ott lévő csinos pultos lányt, aki azonnal ki is kosarazta.
Seungho-val csak jó nevettünk, rajta ahogy folyamatosan próbálkozik a csajnál.
Közben egy-egy erősebb ital is lecsúszott a torkán. Már a végén olyan kurta
dolgokat vágott szegény csaj fejéhez, hogy az már vissza sem tudod szólni.
Közben a többiek is kezdtek feloldódni és táncolni kezdtek.
- Iszol valamit,
piát? – kérdezte Seungho, mikor leültünk a bár pultnál lévő székre.
- Nem. –
mosolyogtam rá.
- Miért? –
lepődött meg.
- Mert nem
igazán bírom az alkoholt és nem is szeretem!
- De hát
szórakozunk egy kicsit, lazulj már el te is. – bökött oldalba.
- Egy kólát
kérnék! – szóltam oda pultos srácnak. Nagyot nézett, de teljesítette a
kérésemet. – Igazából valakinek majd haza kell támogatni, ha túl sokat, innál.
– mosolyogtam rá.
- Olyan nem
lesz! – ellenkezett. Elnevettem magam, a pultos srác mosolyogva rakta elém a
pohár italt, amit kértem. Lassan iszogatni kezdtem, Seungho oldalba bökött,
hogy Ő táncolni szeretne, de meg sem várta még lerakom poharat már húzott is a
táncparkettre. Nagy erőfeszítések árán vissza tudtam vinni poharat. Épp, hogy
leraktam már húzott is maga után. Nem igazán volt sok kedvem táncolni így ide –
oda lépkedtem, a kezeimmel nem tudtam mit kezdeni csak ide – oda dobáltam.
Mosolyogtam, mert nem akartam Seungho jó kedvét elrontani, aki elég jól élvezte
a zenét.
- Elmegyek
a mosdóba! – hajolt közelebb hozzám, hogy jól halljam.
- Rendben!
– kiabáltam utána miközben figyeltem, ahogy eltűnik a hatalmas tömegben.
Tehetetlenül álltam a hatalmas táncoló ember tömeg közepén. Eszem azt suttogta,
hogy legalább csináljak valamit a testemmel ne csak álljak ott, mint egy darab
fa, de testem még is ellent mondott neki. Jobb volt állni és bámulni ki a
fejemből. Valaki finoman hozzám simult majd egy kar fonódott össze a hasamnál.
Elmosolyodtam, hogy Seungho már ilyen hamar vissza is tért. Szembe akartam
fordulni vele, hogy magamhoz ölelhessem, de abban pillanatban kezét a számra
tapasztotta és húzni kezdett. Abban a pillanatban tudatosult benne, hogy aki
mögöttem állt az nem Seungho volt. Kapálódzni kezdtem, de erős karjai
fogságából képtelen voltam. Elnyomott kiáltásaimat sem hallotta senki, hangos
zene és számra tapadt kéz teljesen elnyomta azt. Pár perc múlva meg éreztem a
hűvös tavaszi éjszakai levegőéjét, amitől kirázott a hideg. Ahogy egyre
sötétebb lett körülöttem, egész testem remegni kezdett a félelemtől. Szívem
torkomban dobogott, sírás határán álltam. Elfogott a félelem, egyre
tehetetlenebbnek éreztem magam, már képtelen voltam küzdeni, hogy kikerüljek a
karok szorításából. Most, újra, bántani fognak. Féltem, nagyon.
Megálltunk,
elém kerülve tolt neki a falnak. Teste teljesen az enyémhez simult. Arcát nem
láttam a minket körül ölelő sötétség miatt. Csönd telepedett ránk csak a
zihálását lehetett hallani és az én hangosan verő szívemet. Lassan levette
kezét a számról és derekamra csúsztatta. Nem mertem sikítani ahhoz túlságosan
féltem. Pedig egy épeszű ember azt tette volna, de én képtelen voltam megtenni.
Fejét nyakamba fúrta, meleg lehelete perzselte bőrömet. Aztán valami forró,
nedves dolog folyt végig a mellkasomon. Sírt. Ekkor jöttem rá, hogy bárki is
tart a karjaimban esze ágában sem volt bántani.
- Ki vagy?
– kérdeztem suttogva. Válasz nem érkezett a kérdésemre. Hosszú percekig csak
álltunk a sötétségben. Körül ölelő csend, nyomasztó volt.
- Erős
késztetést érzek arra, hogy megfogjam a karod és elmenjek veled innen jó
messzire! – szólalt meg a hosszas csend után. Mély rekedtes hangja
villámcsapásként hasított végig a csendben. Tüdőmben bent rekedt az összes
levegő. Ez a hang. – Meglepődtél igaz? – kérdezte, hangja szinte elárulta, hogy
mosolyog. Képtelen voltam egyetlen egy szót is kipréselni magamból.
- Hosszú
idő telt el. De amit irántad éreztem az mai napig sem múlt el. Én… Akkor nem
játszadoztam veled. Komoly, őszinte érzéseim voltak és még vannak is irántad.
Akarlak. Azt akarom, hogy mellettem ébredj, mosolyogva és azt búgd a fülembe ’
Jó reggelt szerelmem ’. Szeretném, ha karjaid között tartanál, mikor éppen
mélyponton vagyok, és biztató szavakat suttogj a fülembe erőt adva, hogy
folytassam. Szeretném, ha egyszer munkából haza térve nyakamba ugorj és
boldogan mond, hogy mennyire hiányoztam és mennyire szeretsz. Nem vágyom másra
csak rád, arra, hogy velem legyél. Velem akivel, csak egy kis időt töltöttél,
de az az idő volt az, amikor megtudtam mi is az igazi szerelem. Te nem tudtad,
de én éreztem. Belül égtett, mart a hiányod. Fájt mással látni, most is nagyon
fáj. Hiszen te Őt szereted, boldog vagy vele az én érzéseim itt semmisé
vállnak, tehetetlen vagyok evvel szemben. Bármit teszek csak egy megtört férfi
maradok, aki rejtegeti az érzéseit és próbál, úgy tenni mintha nem léteznél. De
mindennap látva boldogságod összeszorul a szívem, mert az öröm teli mosoly,
amit láttok, az nem miattam van, hanem másvalaki miatt. Én akarok lenni a
boldogságod forrása. Szeretném, ha egyszer úgy szeretnél, ahogy most Te Őt.
Egyetlen egyszer szeretném érezni, hogy szeretsz. Egyetlen egyszer…
- Junhyung…
- suttogtam nevét, remegő hangon. Ajkait enyémekre nyomta és olyan
szenvedéllyel csókolt, mint még soha.