Blue Night 93.rész - "Nem foglak…."

93.rész

"Nem foglak…."

* Abby szemszöge *

- Seungho! – kiáltottam el magam, de már késő volt. Átesett az előtte lévő székén, amit nem vett észre. Észrevette volna, ha nem velem kommunikált volna, miközben ment vissza próbálni. -  Te szerencsétlen. – morogtam, majd a segítségére siettem.

- Ez a fránya szék, hogy került ide? – dörmögte miközben próbálta összeszedni magát a padlóról, de inkább tűnt fetrengésnek.  A háttérben halk kuncogást halottam, amit Seungho nem tudott megállni így szúrós szemekkel nézett a fal mellett ülő csapattagokra. Szemeivel ölni tudott volna így a többiek jobbnak látták, hogyha visszafojtják a nevetést.

- A szék már rég ott volt még a te érkezésed előtt.   – mondtam, majd megfogtam a karját és felsegítettem. – Jól vagy? – néztem rá.

- Mondhatni. – szisszent fel mikor a lábára állt. – Túl fogom élni. – mosolygott rám.

- Ennek örülök. – mosolyogtam vissza rá, majd elkísértem a fiúkhoz és ott leültettem egy székre.  Odasétáltam a táskámhoz, majd kivettem belőle egy palack vizet és visszasétáltam vele.

- Tudsz róla, hogy ez a te hibád?  - nézett fel rám miközben elvette a kezemből az üveg vizet.

- Én? – pislogtam rá lepetten. – Nem tehettek arról, hogy egyszerre nem tudsz két dolgot csinálni. – mondtam kissé flegmán.

- Legközelebb próbálom el sajátítani azt a képességemet, amivel több felé is képes vagyok figyelni. mondta duzzogva. Elnevettem magam, mert úgy nézett ki, mint egy öt éves, akinek nem veszik meg a kiszemelt játékát. Mikor kellőképpen kiröhögtem, lehajoltam hozzá, majd nyomtam az arcára egy puszit.

- Na, sipirc  próbálni. – mondtam majd, felsegítettem a székről. – Mindenki a Leader-re vár. – löktem a fiúk felé óvatosan.

- Jól van, megyek már! – nevette el magát, majd oda sétált a többiekhez és beállt a helyére. Mir jelzett nekem, hogy indítsam a zenét Mikor felcsendült az ismerős dallam mindannyian a maximumot bele adva táncoltak.  Mai napig elképedve nézzem őket, hogy a színpadon mennyire másak, mint a hétköznapokban. Figyelemmel kísértem minden tagot, hogy mekkora beleéléssel is csinálják azt, amit csinálnak. Mindig meglepődve tapasztalom, mikor a színpadon vagy akár egy interjún vesznek részt. Ilyenkor rájuk sem ismerek.

Hosszas fárasztó tánc után tartottak egy kis szünetet. Mindenki fáradtan, levegő után kapkodva nyúlt el a padlón. Felkaptam a törölközőket és egy-egy vizes flakont, majd kiosztottam mindenkinek. Ha már itt vagyok, akkor vegyék is hasznomat.  Éppen leülni készültem, mikor megcsörrent a telefonom. Egy hangos sóhaj kíséretében felegyenesedtem, majd elvánszorogtam a táskámhoz. Kivettem a táskámból a telefont, majd a kijelzőre pillantottam és megláttam a nevet kiült a meglepettség az arcomra, amit akartam sem tudtam volna leplezni. Seungho-ra pillantottam, aki értetlenül meredt rám miközben jelezte, hogy vegyem fel.

- Igen? –szóltam bele remegő hangon.

- Végre, hogy felvetted. – szólt bele egy számomra ismeretlen hang. Nem az Ő hangja volt. – Kevin vagyok! – mondta mire egy kicsit megkönnyebbültem. De akkor?

- De ez..

- Eli korházba került! – vágott közbe.

- Micsoda? – csattantam fel.

- Gyere be azonnal és itt majd mindent elmondunk! – mondta komolyan, majd gyorsan elhadarta nekem a pontos címet és kinyomta a telefont. Azonnal felugrottam, majd az ajtó felé rohantam feltépve azt, majd kiviharoztam rajta. Halottam Seungho kétségbe esett hangját, ahogy kiabál utánam, hogy még is hova a francba megyek. Visszanéztem rá, de képtelen voltam neki választ adni. Úgysem értette volna meg, hogy mennyire fontos nekem a barátom. Leintettem az első Taxi-t, majd bevágódtam és elhadartam a sofőrnek a pontos címet, amit Kevin mondott. A sofőr látva, hogy mennyire meg vagyok rémülve és a sírás határán vagyok így azonnal beletaposott a gázba. Nagyon féltem, hogy valami nagyon komoly baja történt. Remegtem a félelemtől, de próbáltam vissza fogni magam. A Taxi hirtelen megállt én pedig csak előre hajítottam neki a pénzt, majd kiszálltam a kocsiból és rohantam a Kórházba. Eszeveszett rohanásba kezdtem a kórház folyosóin, hogy megtaláljam a szobát.

- Eli Tarts Ki! Mindjárt ott vagyok! – mondtam könnyeimmel küszködve miközben felfelé rohantam a lépcsőn. Hirtelen egy elágazó folyóson találtam magam, ami kétfelé ágazott ide-oda kapkodtam a fejemet, majd az egyik széken ülve megpillantottam Kevin-t és többieket.  Odaszaladtam hozzájuk, de észre sem vettek túlságosan el voltak foglalva saját gondolataikkal.

- Kevin. – köhögtem. Kezeimet térdemre támasztottam és úgy kapkodtam levegő után. Felnéztem és mindenki lepetten meredt rám.

- Ő mit keres itt? – csattant fel Dongho.

- Én hívtam ide! – szólalt fel Kevin, majd felállt, hogy mindenki jól lássa.

- És mégis minek? – kérdezte meglepődve Soohyun. – Ezzel csak bajba sodorjuk! - nézett szúrós szemekkel Kevin-re.

-  Joga van tudni mi van Eli-al!  - emelte fel Kevin a hangját.

- De akkor sem helyes, amit csinálsz! – nézett aggódva hol rám, hol pedig Kevin-re.  Éretlenül pislogtam rájuk az egész beszélgetésük alatt. Nem voltam kíváncsi a sok rizsára, csak látni akartam végre Eli-t.

- Fiúk! – emeltem fel a hangom mire mindenki rám kapta a tekintettét. – Mi történt vele és hol van most?

 - A fellépés alatt rosszul érezte magát, de senkinek sem szólt, majd a fellépés után rosszul lett. Soohyun jött nekünk szólni, majd behoztuk a korházba. – magyarázta Kevin.

- De még is miért lett rosszul? – néztem rájuk értetlenül.

- Az Orvos azt mondta, hogy nagyon kimerült és a szervezete így reagált. – sóhajtott fel Kevin.

- Most hol van?  - kérdeztem aggódva tőlük, majd Soohyun a hátam mögött lévő ajtóra bökött.

- Menj be nyugodtan. – biccentett az ajtó felé Kevin. Bólintottam, majd az ajtóhoz léptem. Kezemet a kilincsre raktam, majd mély levegőt vettem visszafojtva a sírást. Ahogy beléptem a szobába, szemeim könnybe lábadtak, mikor megpillantottam az ágyon fekvő barátomat.

- Te idióta! – motyogtam remegő hangon. Lassan odasétáltam hozzá és megálltam az ágy mellett. Megfogtam a kezét és előtört belőlem a zokogás. Kezét szorongattam, majd előre dőltem és fejemet mellkasára döntöttem. Könnyeim megállíthatatlanok voltam. Szívem iszonyatosan fájt érte. A világ legrosszabb érzése, mikor egy barátot így látsz, főleg ha hosszú idő után így kell látnod. Úgy éreztem hibás vagyok egy kicsit. Miattam lett több feladata, mivel meg akart védeni minden áron. Biztos voltam benne, hogy igenis közöm van hozzá, mert a veszekedésünknek is köze lehet hozzá. Túl nagy teher vagyok számára, de még így is képtelen vagyok elszakadni tőle. Úgy férkőzött be a szívembe, hogy észre se vettem. Most jöttem rá.

Hirtelen egy kéz ért gyengéden hogy mennyire is megszerettem őt annak ellenére, hogy mást szeretek. Végzetes hiba…n a hátamhoz.

- Szeretlek te idióta! Itt ne merj hagyni! – zokogtam a mellkasába.

- Nem foglak….

Blue Night 92.rész - A közös utonkon

92.rész

A közös utunkon  

*Nicole szemszöge*

 - Szeret…nem szeret…szeret… nem sze… - akadtam el amikor valaki kikapta a kezemből a virágot, aminek a szirmait tépkedtem reménytelenül, majd a földre dobta azt és eltaposta.

- Hé! – emeltem fel a fejem.

- Hol vagy? Az általánosba? – nézett rám Tiffany.

- Nem, de…

- Idegesítesz. – mondta.

Őszinte volt akkor is, mint mindig.

- Tudom. Sajnálom.

- És egyre idegesítőbb kezdesz lenni.

- Tisztában vagyok vele. – mondtam lehajtott fejjel, majd el akartam sétálni mellette, de megfogta a karom, mire megálltam.

- Mikor kezdesz már el végre küzdeni, azért ami fontos neked?

Az arcom semmi érzést nem tükrözött, pedig belül feldúlt voltam. Tiffany egyetlen egy kérdéssel képes volt bennem felkavarni mindent.

- Szeretném, ha egyszer értem küzdene valaki.

- Ez nem így van.

- Miért? – lett egyre halkabb a hangom.

Míg ő magabiztosan nézett a távolba, én csak a földet bírtam nézni. Ez a különbség köztünk…

- Te nem azt akarod, hogy küzdjön valaki érted. Hiszen már most is ezt teszi valaki, de te csak menekülsz előle.

- Kiről be…

- Te nem azt akarod, hogy küzdjenek érted, hanem azt akarod, hogy Yoseob küzdjön érted.

- De nem teszi.

- Mert neked kéne lépni.

- Nem merek.

- Nicole! – kiáltotta el magát majd meglendült a keze és az arcomon csattant.

Épp csak annyira ütött meg, hogy visszahozzon a valóságba, hogy felébresszen…

- Eszednél vagy?! – förmedtem rá. – Tudod kit ütögessél!

- Másképp nem tudsz magadhoz térni! Olyan szinten belezuhansz a kis fekete világodba, hogy megfeledkezel magadról! – kiabált vissza. – De jó tudni, hogy ezzel vissza lehet hozni. – mosolyodott el.

- Még egyszer megütsz, visszaütök. – jelentettem ki.

- Észben tartom. – mosolygott még mindig Tiffany.

- Na tűnj a szemem elől.

- Értettem. – intett, majd kisétált a kapun.

Miután elvesztettem szem elől, összecsaptam a kezeimet, majd mosolyt erőltettem magamra.

- Hajrá.

Bementem a házba, majd végignéztem a többieken.

DooJoon a tévét nézte, Junhyung a fotelba ült és zenét hallgatott, Yoseob pedig az ablakon bámult kifelé zsebre vágott kézzel.

- A többiek? – kérdeztem.

- Fent. – válaszolt egyhangúan DooJoon.

- Értem. – halkult el a hangom.

- Nicole! – jött le az emeletről Dongwoon és szólított egy mosollyal az arcán.

- Igen? – fordultam felé.

Mikor meglátott megtorpant és kínosan mosolygott.

- Ja bocs azt hittem hogy… - nézett a konyhára.

- Oh. – emeltem fel a hangom. – Mit kértek?

Dongwoon ránézett a többiekre, akik egyáltalán nem foglalkoztak velünk.

- Legyen meglepetés. – mosolygott kínosan Dongwoon.

Abban a pillanatban az sikított a fejemben, hogy „Haza akarok menni.”

Újra visszazuhantam a sötét kis világomba. Nem tudtam sokáig ébren maradni…

- Csak árnyéka vagy a régi önmagadnak. – állt meg a konyhába Yoseob.

A kezem, amibe a kés volt, és amivel a zöldségeket vágtam, megállt.

- Ezt nem akarom tőled hallani. – mondtam halkan, miközben magam elé meredtem.

- Ennyire haragszol rám?

- Te is ugyanúgy hibáztál, ahogy én.

- Mondd el konkrétan, hogy mire gondolsz.

- Hazudtál.

- Mikor?

- Amikor azt mondtad, hogy örökre velem maradsz. Akkor, ha hagytál volna elmenni…

- Ezért vagy rám mérges?

- Igen. – csuklott el a hangom.

- El akarsz menni? Akkor menj.

- Nem akarok menni… csak fáj, hogy nem akarod, hogy maradjak. – el akartam terelni egy kicsit a gondolataimat, ezért újra vágni kezdtem a zöldségeket.

- Ki nem hagy elmenni kit?

- Rendben! – kiáltottam el magam mire Junhyung és Doojoon felálltak és magunkra hagytak.

- Menj! Nem tartalak vissza. Ha én nem tudok elmenni, hát legyen! – kiabáltam könnyes szemekkel.

- Nicole… - lágyult el a hangja.

- Ma én nem vagyok képes arra, hogy távozzak, holnap már te. Sose szabadulunk meg egymástól! – dühöngtem.

Figyelmetlen voltam és mivel alig láttam a könnyeimtől elvágtam magam. Felszisszentem, majd ledobtam a kést. Kezemet a számhoz emeltem, majd próbáltam megnyugodni és magamba fojtani a sírást.

- Sose lesz olyan nap, amikor mindketten képesek leszünk elengedni a másikat. – suttogtam remegő hangon. – Aki marad annak fog csak fájni. – nagy levegőt vettem majd ránéztem. A fiúra, akinek a szemei szintén könnytől ázottak voltak. – melyikünk fog előbb távozni? – folytak le a könnyeim miközben őt néztem.

Odalépett hozzám, majd magához ölelt. Teljesen felkavarta az érzéseim. Homlokom a mellkasának döntöttem, és belemarkoltam a pólójába. A könnyeim megállíthatatlanul folytak. Olyan rég volt, hogy magához ölelt, hogy már teljesen elfelejtettem.

Kezét óvatosan a hátamra tette majd szorosan magához ölelt.

- Nem fog neked semmi se fájni, mert nem hagyom. Aki először megy el, az te leszel, és segíteni fogok neked. – suttogta.

A szemeim hirtelen kinyíltak és egyre erősebben kapaszkodtam belé, amikor éreztem, hogy lassan kezdd elengedni.

- Milyen hülyeségekről beszélsz itt össze vissza?! – rángattam a pólóját. – Semmi értelme nincs annak, amit mondasz!! – kiabáltam.

Csak rám mosolygott, majd megfogta a kezem és levette magáról. A mosolya tele volt fájdalommal, mégis úgy ragyogott, mint ezer gyémánt.

- Mit tervezel már megint? – remegett a hangom.

Arca elkomolyodott, és ezzel árulta el magát.

- Milyen hülyeséget akarsz már megint csinálni?! – kaptam ki a kezem az övéből. – Megint eljátszod az érzékelten csávót, hogy elüldözz magadtól?!

- Nicole…

- Felejtsd el! Tudod jól milyen borzalmas volt az az idő nélküled! Vagy te élvezted?

- Nem erről van szó… - küzdött a szavakkal.

- Miért hazudtál már akkor is? Mi történt, amit nem mondtál el? És mi az, ami miatt megint meg akarod ezt ismételni?!

- Hallgass már végig! – emelte fel a hangját.

- Előbb válaszolj! Miért szórakozol velem?! – épphogy befejeztem a mondatom, keze az arcomon csattant. Mert ma mindenki pofozkodós kedvében van…

A könnyek ráfagytak az arcomra, és kiábrándultan meredtem a semmibe. Szinte levegőt is elfelejtettem venni. Pár perc után félve Yoseob-ra néztem, akinek szintén egy könnycsepp gördült végig az arcán. Nem tudtam mit reagálni. Kiabáljak? Elrohanjak? Hagyjam, hogy előtörjön belőlem a zokogás?

Nem tudtam mit tegyek. Csak álltam és néztem, miközben a könnyeim potyogtak. Biztos voltam benne, hogy az arcom olyan vörös, mint egy rák azon a helyen ahol megütött…

- Sajnálom. – remegett a hangja.

Valamit mondani akartam, de szavak egyszerűen nem jöttek. Éreztem, ha megpróbálok megszólalni, biztos nem bírom ki, hogy ne törjön ki belőlem a sírás. Óvatosan megfogta a kezem, én meg legszívesebben megszorítottam volna, hogy sose engedjen el, de hogy tehettem volna, ezt, amikor az a kéz az előbb bántott?

- Nem így akartam… - motyogta halkan.

Én nem tudtam csak úgy elsétálni és hátrahagyni őt, ahogy ő se tudott engem, de akkor megijedtem. Éreztem, hogy most más a helyzet.

- Ez legyen az utolsó dolog, amire emlékezel velünk kapcsolatban. – szorította meg a kezem, majd közelebb hajolt, és gyengéd csókot lehelt ajkaimra.

Olyan szégyenlős, és bátortalanok voltunk, mintha az első csókunk lett volna.

Pedig az utolsó volt.

Még mindig nem értem, hogy miért váltunk el, amikor mind a ketten szerettük és szükségünk volt a másikra.

Hiába volt megírva, hogy az utunk egybeforrva haladjon, mi le akartunk térni róla, de nem voltunk rá képesek. Nem váltak szét útjaink, ugyanazon az úton haladtunk tovább, de elengedtük egymás kezét és nem néztünk a másikra. Rejtett ösvények után kutattunk, hogy hátra hagyjuk a közös múltunk. Az nyer, aki előbb talál rá a saját kis ösvényére és új életet kezdhet.

Aki marad, örökre azon az úton marad, egyedül, a másik emlékével. 

Blue Night 91.rész - Visszatérés

91.rész

Visszatérés

* Abby szemszöge*

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – fordult felém Seungho. Aggódva nézett rám. – Tudod nálam is maradhatsz. – mondta miközben leállította a kocsi motorját.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy a saját lábamra álljak. – mosolyogtam rá.

-  Ha te mondod. – sóhajtott fel.

- Nyugi nem lesz semmi baj. – mondtam komolyan majd kinyitottam a kocsi ajtót. -  Ha lesz valami úgy is téged foglak először hívni. – fordultam visszafelé, hogy rá tudjak mosolyogni. Választ képen csak egy mosolyt kaptam. Kiszálltam kocsiból majd becsuktam az ajtót és oda sétáltam a Seungho-hoz.

- Ígérd meg, hogy felhívsz, ha valami van. – nézett rám.

- Megígérem Anya. – forgattam meg a szemeimet majd elnevettem magam.

- Komolyan beszélek!

- Értettem. – forgattam a szemeimet. Elmosolyodott majd közelebb húzott magához. Szorosan átöleltem és magamba szívtam jellegzetes illatát. Ha tehetném, egy percre sem engedném el. Olyan hosszú idője vártam már erre szeretném mindin percét kihasználni.

- Na, most már megyek. – toltam el magamtól. – Szia. – nyomtam egy hosszú puszit a szájára.

- Szia. – mosolyodott el. Elindultam a bejárat felé majd visszafordultam és intettem egy utolsót neki. Mikor az autó befordult a sarkon egy mély lélegzetet vettem és beléptem a lakásba. Mázlimra mindenki itthon volt a cipő halomról ítélve, amik belépéskor az ajtó előtt hevertek. Szokásosnál is csöndesebb volt a háza csak a tv zaja hallatszott.  Letettem a táskám a földre majd egy nagy sóhaj kíséretében megváltam a cipőmtől. Felvettem a nagy táskámat földről és halk léptekkel indultam meg a lépcső felé, de mikor megláttam kiül a nappaliban és nézi tv-t egy pillanatra a vér is megfagyott bennem. Úgy döntöttem, hogy úgy teszek, mintha észre se vettem volna így mentem a tovább az eredeti úti célom felé. 

- Seungho kidobott otthonról? – szólalt fel hirtelen. Ijedten torpantam meg majd zihálva bámultam magam elé. A frászt hozta rám azt hittem, hogy sokkal jobban bele van merülve a tv nézésébe.

- Nem! – mondtam komolyan majd újra elindultam a lépcső felé.

- Akkor miért jöttél ide vissza?

- Talán azért mert itt lakom? – álltam meg majd fordultam felé, de Ő ugyan úgy tv-t nézte vagy is csak úgy tett.

- Dehogy laksz itt! – háborodott fel. – Elmentél és ez nem valami átjáró ház, amiben akkor jössz mész, amikor neked tetszik!

- Nem te fogod eldönteni, hogy mikor jöhetek haza. Elvileg itt lakom, és ha tudni szeretnéd, akkor még gyakorlatilag is! – próbáltam higgadtan beszélni. – Addig nem megyek, el még a többiek azt nem mondják, hogy menjek el!

- Pedig ők sem látnak szívesen! – jelentette ki.

- Valószínű. – nevettem fel. – Na, léptem pihenni. Csácsá. – intettem neki egy vigyorral képemen. El akartam tűnni minél hamarabb, mert egyre jobban éreztem, hogy ez a beszélgetés tovább zajlana, senki nem jönne ki belőle jól. Megint menekülni akarok előle.

Megint. Miért vagyok ennyire gyáva szembe szállni vele?

- Állj meg ott! – kiabált rám mire a lábaim akaratom ellenére is cselekedtek a kérésének. Szívem a torkomban dobogott. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy folytassa. – Mivel pár nappal ezelőtt fogtad magad és összecsomagoltál majd elhúztad a csíkot, így úgy gondolom, hogy sokkal jobb lenne, ha vissza mennél oda ahol eddig is voltál. – mondta teljesen fapofával. Lassan éreztem, hogy elborul  az agyam és teljesen ki fogok kelni magamból.

- Na ide figyelj! - fordultam felé hirtelen mire egy kicsit meglepődött. Szemeim szikrát szórtak miközben fújtattam, mint egy dühös bika. – Te, nekem ne dirigáljál! Addig még mindenki egyhangúan azt nem mondja, hogy távozzak, innen addig itt fogok maradni! Szóval jobb, ha beletörődsz!

- Nyugalom kis harci kakas! – jelent meg egy halvány mosoly az arcán. – Mi egyszer befogadtunk, de nem azt jelenti, hogy öröké élősködnöd kell rajtunk!

- Élősködni? – képedtem el.

– Gikwang!! – sóhajtottam fel miközben rá pillantottam. –Értem én, hogy összetörtem a szíved és nekem sem kellemes ez mostani helyzet. Azt is megértem, hogy utálsz, de fogalmad sincs arról, hogy mikor és hol kell abba hagyni. Kezdesz túl lépni egy határt! – mondtam komolyan.

- Utálni? –nevetett fel halványan miközben a padlóra szegezte tekintetét. – Inkább gyűlölni. – nézett rám.

- Ha neked ez jól esik! – vontam vállat, de belül nagyon fájt, amit mondott. – De egyet tudnod kell. Addig viselkedsz így még mindenki el nem menekül mellőled! Én megígérem, hogy elkerüllek és meg próbálok veled nem egy léktérbe kerülni!

- Én nem azt kértem, hogy kerülj  el  hanem azt, hogy tűnj  el  ebből  a házból. – emelte fel a hangját.

- Nem adom meg neked azt az örömöt! – ráztam a fejemet.

- Tűnj el! Értetted? – kérdezte miközben közelebb lépet hozzám és már majdnem a képembe lehelt.

- Szánalmas, amit művelsz! – erőltettem nevetést. – Kis gyerek  módjára viselkedsz, és úgy teszel mintha azt amit teszel  az  legjobb lenne pedig pont, hogy nem! – ráztam a fejem miközben kiábrándulva néztem őt. Csalódtam, de akkorát, hogy a szívem is bele sajdul, hogy ennyire mélyre süllyedt.

- Gyerekes egyedül csak  te vagy itt akik mások érzéseivel játszik! – mondta felháborodva.

- Ne neked álljon már feljebb! – mondtam kissé lenézően. – Gondolkozz el, hogy én mit tettem akkor és te mit teszel most!

- Befejezted az okoskodást? – nézett rám dühösen. Ekkora elértem azt a pontot, hogy próbálok  nem dühös lenni és higgadt maradni.

- Megadod az édesapád számát? – kérdeztem tőle hirtelen mire meglepődött.

- Minek az neked?  - kérdezte felháborodva.

- Megkérni, hogy osszon, neked ki pár apai pofont hátha attól észhez térsz!

- Menj a francba! – mordult rám.

- Mi folyik itt? – jött le az emeltről Nicole.

- Mész vagy én tegyelek ki a házból? – tette ölbe a kezeit Gikwang miközben szúrós szemekkel méregetett.

- Mondtam már, hogy nem megyek sehova! – kiabáltam rá.

- Gikwang! – szólt rá Nicole majd közelebb lépett hozzá és meg ragadta a karját. – Állj már le! – mondta neki, de mire ki mondta volna ki rántotta a kezét a szorításból és ellökte magától Nicole-t. Megragadta a karomat, felkaptam a mellettem lévő táskámat és az ajtó felé kezdett húzni. Ennek teljesen elmentek otthonról. Hirtelen megálltam és kirántottam a kezemet a szorításból. Azonnal kapott volna a kezemet után, de ki cseleztem.

- Gyere már! – morogta mire közelebb lépett hozzám és nyúlt volna a kezemhez mikor lendítettem a kezemet és pofon vágtam.

- Tárj már észhez ember! –üvöltöttem rá remegő hangon.  – Francba ezt nem így akartam. – morogtam az orrom alatt miközben remegő kezemet ökölbe szorítottam. Nem akartam bántani egyáltalán nem akartam. Lassan felnéztem Gikwang-ra aki meg szeppenve állt előttem és engem nézett. Megszólalni is képtelen voltam csak néztem őt és szavakat kerestem. –Ne ha.. –

- Hagyj már békén! – mordult rám majd felviharzott az emeletre. Bevágta maga után az ajtót úgyhogy az  egész  ház bele remegett. Felsóhajtottam majd földet kezdtem nézni.

- Remélhetőleg most már észhez fog térni. – jött közelebb Nicole.

- Evvel csak rontottam a helyzeten. – néztem fel rá.

- Dehogy is. – mosolygott rám. – Figyelj… ha te nem tetted volna meg akkor megtettem volna én. – nevette el magát. – Kicsit már túlságosan is idegesítő a viselkedése. Agyamra ment! – forgatta meg a szemeit majd elmosolyodott mire az én arcomra is egy apró mosoly szökött.  Lehet, igaza  van lehet, hogy nem. Hamarosan kiderül..