100.rész
"Néhány órára, újra boldog voltam."
* Nicole
szemszöge *
- Nem láttad
Abby-t? – fordultam G.O felé.
- Mi? –
fordult felém vigyorogva.
- Mondom,
nem láttad Abby-t? – kiabáltam túl a hangos zenét.
- Az előbb
még itt volt nem? – forgolódott G.O.
- Az előbb…
- néztem körbe én is.
- Boldog
Karácsonyt mindenkibe! – tárta szét a karjait Mir a tömeg közepén, mind két
kezében egy-egy pohárral.
- Mir,
Március közepe van! – kiabáltam rá.
- Annyira
fáj… - simogatta a hátsófertályát.
- Mégis
mennyit ittál? – trappoltam oda hozzá mérgesen, majd kikaptam az egyik poharat
a kezéből.
- Ne… -
nézett rám rémülten.
- Mi van? –
ijedtem meg én is.
- Nézd meg!
– kiáltotta, majd háttat fordított nekem, lehajolt, és letolta a gatyáját.
- Úristen,
mit mutogatod itt a pucér valagad?! – fordítottam hátat neki és csuktam be a
szemem.
- Nincs ott
egy karácsonyfa? Pedig tökre úgy… érzem. – csuklott a két szó között.
- Valaki húzza,
fel a gatyáját könyörgöm! – fogtam a fejem.
- Nicole. –
szólalt meg Mir, mire felé fordultam, majd félve kinyitottam a szemem és
lenéztem.
- Köszönöm
Istenem… - sóhajtottam mikor láttam, hogy visszahúzta a nadrágját.
- Nézd! –
kiáltott.
- Mi van
már megint?! – lettem mérges, mire a tarkójához tette a két kezét és rázni
kezdte a csípőjét.
- Csilingel
a herém. – mosolygott.
Arcon
csaptam magam, majd újra elfordultam.
- Éreztem,
hogy nem kéne eljönnöm… - suttogtam magam elé, miközben még mindig a fejemet
fogtam.
- Új éves
boldogot! – kiabálta.
- Miért?! –
kapartam a szemem.
Oldalra
néztem, majd megpillantottam Abby-t ahogy sétálgat a tömegben miközben furcsán
viselkedett. Mintha nem is tudna magáról. Odarohantam hozzá, majd rátettem a
kezem a vállára, mire meglepődött.
- Minden
rendben?
- Persze. –
pislogott párat majd rám mosolygott.
- Biztos? –
néztem rá gyanúsan.
- Persze. –
bólogatott. – Miről maradtam le?
- Mir pucér
seggéről.
- Mi? –
nézett rám furcsán.
- Te milyen
karácsonyt kaptál ajándékra? – kérdezte hangosan Mir egy idegentől, de olyan
hangosan, hogy az egész klub hallotta.
- Értem. –
jelentette ki Abby. – Megyek, iszok valamit.
- J-jó… -
dadogtam, miközben Abby elsétált mellettem.
- Mi van
ezzel a lánnyal? – néztem utána furcsán, majd hátat fordítottam Mir-nek és a
többieknek.
- Nem kell
mindenkinek tudnia, hogy, velük vagyok. – mondtam, majd elindult az ellenkező
irányba.
Próbáltam
elvegyülni a tömegben és átadni magam a zenének, de valahogy nem sikerült. Túl
sok mindenen kattogott az agyam.
- Sz-szia…
- mondta valaki, majd a kezét a vállamra tette.
Már a hangján hallani lehetett, hogy nincs teljesen magánál. Felé fordultam,
majd felsóhajtottam.
- Miért van
itt ennyi részeg idol? – húztam a szám.
- Én… én… -
mondta nehézkésen, miközben dőlt jobbra-balra.
- Kyuhyun,
igaz? – kiabáltam, hogy biztosan meghallja.
- Ig-igen.
– csuklott egyet.
- Az
egyetlen tag a Super Junior-ból akit felismerek. Lótúrót. Az egyetlen, akit
egyáltalán ismerek. – beszélgettem magammal.
- Én… te…
- A-a! –
emeltem fel a mutató ujjam. – Olyan, hogy én, és te…. Olyan nincs! – mondtam
hangosan, hogy ha az agyáig már nem is, de a füléig jusson el.
- Rossz
válasz. – kezdett dülöngélni.
- Enyhén
instabil vagy nem gondolod? – mértem végig.
- N-nem.. –
dadogott, majd felém kezdett dőlni.
- Jesszus!
– kiáltottam, majd gyorsan a vállainál megtámasztottam mielőtt rám dőlt volna.
– Most mihez kezdjek veled te alkoholba áztatott csont torony?
- Omo, hát
itt vagy. – lépett valaki mellénk. – Ne haragudj. – mondta, majd Kyuhyun karját
átdobta a vállain, hogy megtartsa.
Megkönnyebbülve
engedtem el a részeg fajtáját, majd felsóhajtottam.
- Valaki
vigye haza a maknae-t! – kiabálta, mire odajött még valaki.
- Kicsit
túlzásba vitte megint. – mondta, majd átadta a másiknak.
- Köszönöm,
hogy nem hagytad, hogy felnyalja a részeg szájával a padlót. – fordult felém.
Vigyázott rá a jó Isten, mert, hogy
én nem az biztos. –
gondoltam magamban.
- Ugyan
sem… - akadtam el amikor rá néztem.
Éreztem,
hogy ezt a fazont én már láttam valahol.
- Te… -
néztem rá összeszűkített szemekkel mire ő is erősen nézni kezdett.
Szinte
láttam magam előtt a jelenetet, ahogy két szerencsétlen hunyorogva nézi egymást
miközben nem is pislognak, és azon gondolkoznak, hogy hol a fenében látták már
egymást.
- Te voltál
ott az étteremben! – kiáltottuk egyszerre.
Félig
elégedetten félig lepetten néztem vissza rá, mire ő büszkén kihúzta magát.
- Honnan
ismered a részeg szerencsétlenjét? – utaltam Kyuhyun-ra.
- Ezt most
komolyan kérded? – kerekedtek ki a szemei.
- Igen. –
válaszoltam őszintén.
- Te.. nem tudod, hogy ki vagyok? – mutatott magára.
- Nem. –
vontam meg a vállam.
- A Super
Junior főénekese vagyok! – mondta felháborodva.
- Oh… -
lepődtem meg.
- Yesung! –
fokozta.
- Sosem
hallottam még rólad… - húztam a számat.
Yesung
pislogott párat, majd a fejéhez kapott. Fordult párat a fejét fogva, majd végül
a kezét a vállamra tette és lemutatott a földre.
- Tudod mi
van ott? - kérdezte.
- Mi? –
kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- A
büszkeségem.
- Oh… -
éreztem kínosan magam.
-
Darabokban! – jött a hab a tortára.
- Ne
haragudj de, nem igazán vagyok képben a bandátokkal, de ha gondolod, meghívlak
egy italra engesztelésképpen amiért… - néztem le a földre, majd újra rá. – Összetörtem
a büszkeséged, majd megtapostam, mint elefánt a poharat a porcelán boltban.
- Azt
hiszed, a büszkeségem egy szinten van egy pohár itallal? – vonta fel az egyik
szemöldökét.
- Ha nem,
hát nem. – intettem le majd hátat fordítottam, hogy elmenjek.
- Várj! –
kiáltotta, mire elmosolyodtam, majd mikor újra komoly képet tudtam vágni
visszafordultam.
- Igen? –
húztam ki magam büszkén.
- Jó lesz
az ital. – fintorgott. – Egy telefonszámmal díszítve.
- Hé! –
háborodtam fel, mire lemutatott a földre.
Lenéztem a
földre, majd újra rá. Még a hideg is kirázott attól, ahogy olyan komolyan
nézett rám.
- Aish! –
mérgelődtem.
Fogalmam
sincs róla hány órát beszélgethettünk. Olyan gyorsan repült az idő, mint ahogy
addig még számomra soha. Néhány órára elfelejtettem minden gondomat. Néhány
órára, újra boldog voltam.
- Egyedül
jöttél? – kérdezte mikor már jó pár órája beszélgettünk.
- Dehogy, a
barátaimmal jöttem csak… - akadtam el mikor a zene elhallgatott.
Hirtelen
furcsa, hangokra lettem figyelmes, amikor rossz emlékeket keltettek bennem.
A hang irányába fordultam, és megláttam a lángokat, amiktől a legjobban féltem.
Mindenki
sikítozni, kiabálni kezdett, majd megindult a kijárat felé. Igazi tömegnyomor
alakult ki, az emberek egymást taposták, lökdösték, csak, hogy minél előbb
kijussanak.
Yesung
megfogta a kezem, miközben az emberek ide-oda lökdöstek, nehogy magukkal
sodorjanak.
- Gyere. –
húzott magához, majd indult meg velem a kijárat felé, miközben, mint két kezét
a vállaimon tartotta, hogy szorosan foghasson.
Ahányszor
visszapillantottam a lángokra, remegni kezdtem. Eszembe jutatta azt az éjszakát,
amikor majdnem meghaltam. Amikor még Yoseob szeretett, és menteni próbált, de
nem tudott.
- Várj. –
torpantam meg. – A barátaim. – fordultam vele szembe.
- Már
biztos kint vannak! – mondta, majd megfogta a kezem és húzni kezdett maga után.
- De mi van,
ha mégsem? – kiabáltam.
- Akkor
visszajövünk értük! – nézett vissza rám.
A tűz
villámgyorsan terjedt, és a levegő egyre jobban fogyott, viszont még mindig sok
volt az olyan ember, akik nem jutottak ki. Ha Yesung nem fogta volna a kezem,
már biztos fellöktek volna, és lehet halálra tapostak volna. Nagyon rémült
voltam, de még sem éreztem azt, mint akkor. Nem volt bennem az a félelem, hogy
meghalok. Nem voltam egyedül. Valaki fogta a kezem, és nem engedte el, amíg
biztonságba nem tudott.
Mikor
kijutottunk az épületből már hallani lehetett a közelgő tűzoltóautók hangját.
Mindenki köhögött és nyugtatgatta a másikat.
- Jól vagy?
– fordult felém Yesung.
Mire válaszolhattam
volna Abby szemberohant velem és magához ölelt.
- Már azt
hittem bent maradtál. – ölelt szorosan.
- Mindenki
itt van? – néztem körbe.
- Nicole. –
szólt Tiffany.
- Várj. –
mondtam, majd elengedtem Abby-t és hátra fordultam, hogy megköszönjem Yesung-nak,
hogy segített, de már nem volt sehol sem.
- Nicole! –
kiáltotta Tiffany.
- Mi van?!
– fordultam felé idegesen mire megfogta a karom és elráncigált a többiektől.
- Nem
találkoztál valakivel? – suttogta kétségbeesetten.
- Kivel? –
pislogtam.
- Nem veled
volt? – lett egyre rémültebb.
- Miről
beszélsz? Kivel kellett volna legyek?
Tiffany
arca lassan elsápadt, majd az égő épületre nézett.
- Abby! –
rohant oda hozzá, majd mondott neki valamit, mire Abby rázni kezdte a fejét.
Tiffany
idegesen forgolódni kezdett miközben a fejét fogta.
- Kit
keresel? – rohantam oda hozzá. Már én is kezdtem megijedni.
- Nincs
itt…. – mondta remegő hangon.
- De ki?! –
lettem ideges.
- Yoseob! –
kiabálta.
Megrémülve
néztem vissza rá, ő meg idegesen kapkodott levegő után.
- Ő is itt
volt! Azt hittem vele vagy! – fogta a fejét.
- Nem
láttam… - suttogtam, majd a hatalmas lángokra néztem.
Könnyeimmel
küszködve indultam meg feléjük, mikor egy tűzoltó megragadta a karom és
visszarántott.
- Még is
mit művel?! – ordibált.
- Valaki bent
van még! – próbáltam szabadulni a szorításából.
- Nyugodjon
le!
- Engedjen
el! – kiabáltunk egymással.
Hiába
küzdöttem, nem tudtam szabadulni. Könnyes szemekkel néztem, ahogy a lángok
egyre magasabbra és magasabbra törnek, miközben az a gondolat, hogy Yoseob még
bent van, fojtogatott. Erőtlenül rogytam térdre, miközben a mellkasom
szorongattam és a könnyeim végig futottak az arcomon.
Azok a
hatalmas, gyilkoló lángok, mai napig a szemem előtt lebegnek, és égetik a
szívem, felelevenítve az összes fájdalmat, amit ők okoztak.
