Blue Night 90.rész - A szerelmi háromszög felbomlása

90.rész

A szerelmi háromszög felbomlása

*Nicole szemszöge*

- Tudom, de akkor is! – motyogtam halkan. – Na, mindegy örülök, hogy jól vagy nem is zavarok tovább! Szia. – nyomtam ki a telefont, majd ledobtam a kanapéra.

- Hihetetlen. – puffogtam, majd ölbe tettem a kezeimet és a lábammal idegesen doboltam. – Még is mi a fene…. – akadtam el mikor megláttam Gikwang-ot lejönni az emeletről.

- Hé, Gi… - hagytam abba mikor csak úgy elviharzott mellettem és bement a konyhába, figyelmen kívül hagyva engem.

Meg a nénikéd térdkalácsa, az!

- Neked is elmentek otthonról?! – mentem utána a konyhába.

- Miről beszélsz? – fordult felém lepetten.

- Semmi. – intettem le. – De… - gondolkodtam el. – Beszéltél mostanában Abby-vel?

- Miért érdekel?

- Miért ne érdekelne?

- Te most szórakozol? – kezdett kicsit ideges lenni.

- Ugyan dehogy. – kaptam el a tekintetem róla.

- Na idefigyelj. – kezdte dühösen mikor valaki csengetett.

Mindketten lefagytunk és egymást bámultuk.

- Megyek megnézem ki az. – mondtam, majd odarohantam az ajtóhoz és kinyitottam.

- Te? – néztem furcsán.

- Én. – bólintott mosolyogva.

- Gyere be. – csodálkoztam, majd félre álltam az útból. Miután bejött becsuktam utána az ajtót és ölbe tett kézzel gyanúsan mértem végig.

- Mit keresel itt? – álltam meg előtte.

- Ne értsd félre. – vigyorgott kínosan Thunder. – Mir…

- Mi van vele? – pislogtam.

- Valószínűleg még mindig itt van a ház előtt. – vakargatta a tarkóját.

- És miért nem jön be? – egyáltalán nem értettem mi van.

- Meeert… - kereste a szavakat Thunder. – Ő, azt akarja…. – akadt el megint. – hogy… csak mi… ketten. – mutatott hol magára, hol rám. – érted.

- Hogy mi?! – akadtam ki.

- Nyugi-nyugi! – tette a kezét a vállamra.

- Várok tíz percet addigra tuti elmegy.

- Nem fog elmenni. – jelentettem ki nyugodtan.

- Miért nem? – lepődött meg Thunder, majd levette a kezét rólam.

- Mert most megyek és megölöm! – kiabáltam, majd elindultam az ajtó felé, de megragadta a karom és visszarántott.

- Kérlek. – tette össze a kezeit és könyörgött. – Tíz perc.

- Legyen. – sóhajtottam pár perces tétovázás után.

- Hogy mi van? – termett mellettünk Yoseob lepett arckifejezéssel.

- Mir… - mutattam az ajtóra és próbáltam elmagyarázni a helyzetet, de nem jöttek a szavak.

- Már megint? – lett mérges és elindult az ajtó felé.

- Most meg mit csinálsz?! – förmedtem rá és a pólójánál fogva vissza rántottam. – Hagyjad hadd élje ki a gyerekes vágyait, majd elmegy!

- És ő? – mutatott Thunder-re.

- Ő itt marad még. – tettem csípőre a kezeimet. – Talán baj?

- Dehogy. – vonta meg a vállát Yoseob. – Semmi közöm hozzá.

- Mi az, hogy semmi közöd hozzá?

- Hát. Semmi közöm ahhoz, hogy mit csinálsz.

- Te most direkt húzod az agyam ugye? – mosolyogtam mérgesen.

- Teljesen őszinte vagyok. – mondta egyhangúan.

- Meg a tököm az őszinte. – vigyorogtam, mint akinek elég egy rossz szó is mindjárt megöl valakit.

- Figyelj. – sóhajtott. - Én aztán tényleg nem tehetek az ízlés ficamodról. – mutatott Thunder-re aki csak csendbe állt és figyelt.

Ránéztem és láttam, hogy elég kényelmetlenül érzi magát. Mérges lettem amiért Yoseob, így viselkedett, de ökölbe szorítottam a kezemet és próbáltam magamba tartani a dühömet.

- Viselkedj jó? – mondtam nyugodt hangon.

- Még véded is? – lepődött meg.

Yoseob ránézett Thunder-re majd, eleresztett egy flegma mosolyt.

- Kínos, hogy ő kell, megvédjen téged és nem te őt, nem gondolod?

- Ne is törődj vele. – nevettem kínosan, majd ránéztem Thunder-re és megütöttem Yoseob vállát. – Szegény mostanában nagyon fáradt meg minden és össze-vissza beszél. – mosolyogtam.

- Szánalmas. – puffogott Yoseob, majd visszament az emeletre.

Grimaszolva néztem, ahogy eltűnik majd sóhajtottam egyet és Thunder-re néztem aki kifejezéstelen arccal a földet bámulta.

- Sajnálom. – mentem oda hozzá. – Ne is foglalkozz vele. – mosolyogtam.

- Azt hiszem… - kezdte, majd felemelte a fejét és erőltetett magára egy mosolyt. – Én most elmegyek. – mondta, majd elindult az ajtó felé.

Utána indultam, de mire utolértem és elkaptam a karját már kinyitotta az ajtót. Mindketten megtorpantunk mikor megláttuk a küszöbön üldögélő Mir-t.

- Mi történt? – fordult felénk lepetten.

- Na jó menjetek. – kezdtem mérges lenni. 

Thunder kisétált mire Mir is felállt és mindketten felém fordultak.

- Még egy ilyen hülyeséget ne csináljatok jó? Ha nem muszáj, ne gyertek ide.

- Nicole… - kezdte Thunder de Mir félre lökte és elém állt.

- Nem lesz több galiba ígérem, de!

- De? – vontam fel az egyik szemöldökömet.

- De, akkor holnap tali. – vigyorgott.

- Lődd le magad. – csaptam be az ajtót.

- Nicole. – dörömbölt Mir az ajtón.

- Gyere. – mondogatta Thunder, majd gondolom én, végül sikerült hazaráncigálnia.

Nagyon sóhajtottam majd nekidőltem az ajtónak. Agyhalál. Erre nincs más szó.

El se hiszem, hogy… hogy valamikor éreztem valamit Mir iránt.

De most már értem.

Ő csak Thunder miatt volt velem.

- A fenébe! – ütöttem bele az ajtóba. – Egy ökör kint. – néztem az ajtóra. – Egy meg fent. – emeltem fel a fejem.

Ellöktem magam az ajtótól, majd felmentem az emeletre. Olyan mérges voltam, hogy a lépteimbe az egész ház beleremegett.

Berontottam Yoseob szobájába és dühös pillantásokat vetettem rá. Mai napig, csodálom, hogy akkor az ajtó egybe maradt és nem szakadt ki a helyéről.

- Te aztán…. – mérgelődtem.

Yoseob abbahagytam a kutakodást a szekrényébe majd felém fordult és értetlenül nézett rám.

- Mi bajod? – pislogott.

- Hihetetlen vagy… Hogy vagy képes valakit ennyire megalázni?! Thunder-t… engem…

- Nem csináltam semmit! – emelte fel a hangját.

- A lótúrót! Még is mi ütött beléd?! Mit keresel annyira a fiókodba?! – indultam meg felé majd félre löktem és elkezdtem ok.

- Hol vannak a tűk? – fordultam matatni a fiókjába ami tele volt papírokkal. Mind a dalszöveg volt, meg hasonló dolgok.

- Jól vagy?

- Megint drogozol?!

- Miről beszélsz?!

- Akkor viselkedtél így! – löktem távolabb magamtól dühösen.

- Te beteg vagy. – mondta kissé lenézően.

Ledermedtem és azt sem tudtam, hogy erre mit reagáljak. 

Elegem lett. Betelt a pohár.

- Mit is mondtál? – lett nyugodtabb a hangom, majd felnéztem rá könnyes szemekkel. – „Én aztán tényleg nem tehetek az ízlés ficamodról.”? – idéztem a szavait. – Igazad van. Tényleg ízlés ficamom van amiért képes voltam egy olyan embert szeretni mint, Te! – kiabáltam, majd kirohantam a szobájából. Bementem a sajátomba majd bevágtam magam után az ajtót és bezártam. Leültem a földre, majd a fejemet fogtam és próbáltam visszatartani a könnyeimet.

Abban a pillanatban csak egy mondat járt a fejemben: Nem bírom tovább!