Blue Night 100.rész - "Néhány órára, újra boldog voltam." [VÉGE]

100.rész

"Néhány órára, újra boldog voltam." 

* Nicole szemszöge * 

- Nem láttad Abby-t? – fordultam G.O felé.

- Mi? – fordult felém vigyorogva.

- Mondom, nem láttad Abby-t? – kiabáltam túl a hangos zenét.

- Az előbb még itt volt nem? – forgolódott G.O.

- Az előbb… - néztem körbe én is.

- Boldog Karácsonyt mindenkibe! – tárta szét a karjait Mir a tömeg közepén, mind két kezében egy-egy pohárral.

- Mir, Március közepe van! – kiabáltam rá.

- Annyira fáj… - simogatta a hátsófertályát.

- Mégis mennyit ittál? – trappoltam oda hozzá mérgesen, majd kikaptam az egyik poharat a kezéből.

- Ne… - nézett rám rémülten.

- Mi van? – ijedtem meg én is.

- Nézd meg! – kiáltotta, majd háttat fordított nekem, lehajolt, és letolta a gatyáját.

- Úristen, mit mutogatod itt a pucér valagad?! – fordítottam hátat neki és csuktam be a szemem.

- Nincs ott egy karácsonyfa? Pedig tökre úgy… érzem. – csuklott a két szó között.

- Valaki húzza, fel a gatyáját könyörgöm! – fogtam a fejem.

- Nicole. – szólalt meg Mir, mire felé fordultam, majd félve kinyitottam a szemem és lenéztem.

- Köszönöm Istenem… - sóhajtottam mikor láttam, hogy visszahúzta a nadrágját.

- Nézd! – kiáltott.

- Mi van már megint?! – lettem mérges, mire a tarkójához tette a két kezét és rázni kezdte a csípőjét.

- Csilingel a herém. – mosolygott.

Arcon csaptam magam, majd újra elfordultam.

- Éreztem, hogy nem kéne eljönnöm… - suttogtam magam elé, miközben még mindig a fejemet fogtam.

- Új éves boldogot! – kiabálta.

- Miért?! – kapartam a szemem.

Oldalra néztem, majd megpillantottam Abby-t ahogy sétálgat a tömegben miközben furcsán viselkedett. Mintha nem is tudna magáról. Odarohantam hozzá, majd rátettem a kezem a vállára, mire meglepődött.

- Minden rendben?

- Persze. – pislogott párat majd rám mosolygott.

- Biztos? – néztem rá gyanúsan.

- Persze. – bólogatott. – Miről maradtam le?

- Mir pucér seggéről.

- Mi? – nézett rám furcsán.

- Te milyen karácsonyt kaptál ajándékra? – kérdezte hangosan Mir egy idegentől, de olyan hangosan, hogy az egész klub hallotta.

- Értem. – jelentette ki Abby. – Megyek, iszok valamit.

- J-jó… - dadogtam, miközben Abby elsétált mellettem.

- Mi van ezzel a lánnyal? – néztem utána furcsán, majd hátat fordítottam Mir-nek és a többieknek.

- Nem kell mindenkinek tudnia, hogy, velük vagyok. – mondtam, majd elindult az ellenkező irányba.

Próbáltam elvegyülni a tömegben és átadni magam a zenének, de valahogy nem sikerült. Túl sok mindenen kattogott az agyam.

- Sz-szia… - mondta valaki, majd a kezét a vállamra tette.

Már a hangján hallani lehetett, hogy nincs teljesen magánál. Felé fordultam, majd felsóhajtottam.

- Miért van itt ennyi részeg idol? – húztam a szám.

- Én… én… - mondta nehézkésen, miközben dőlt jobbra-balra.

- Kyuhyun, igaz? – kiabáltam, hogy biztosan meghallja.

- Ig-igen. – csuklott egyet.

- Az egyetlen tag a Super Junior-ból akit felismerek. Lótúrót. Az egyetlen, akit egyáltalán ismerek. – beszélgettem magammal.

- Én… te…

- A-a! – emeltem fel a mutató ujjam. – Olyan, hogy én, és te…. Olyan nincs! – mondtam hangosan, hogy ha az agyáig már nem is, de a füléig jusson el.

- Rossz válasz. – kezdett dülöngélni.

- Enyhén instabil vagy nem gondolod? – mértem végig. 

- N-nem.. – dadogott, majd felém kezdett dőlni.

- Jesszus! – kiáltottam, majd gyorsan a vállainál megtámasztottam mielőtt rám dőlt volna. – Most mihez kezdjek veled te alkoholba áztatott csont torony?

- Omo, hát itt vagy. – lépett valaki mellénk. – Ne haragudj. – mondta, majd Kyuhyun karját átdobta a vállain, hogy megtartsa.

Megkönnyebbülve engedtem el a részeg fajtáját, majd felsóhajtottam.

- Valaki vigye haza a maknae-t! – kiabálta, mire odajött még valaki.

- Kicsit túlzásba vitte megint. – mondta, majd átadta a másiknak.

- Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy felnyalja a részeg szájával a padlót. – fordult felém.

Vigyázott rá a jó Isten, mert, hogy én nem az biztos. – gondoltam magamban.

- Ugyan sem… - akadtam el amikor rá néztem.

Éreztem, hogy ezt a fazont én már láttam valahol.

- Te… - néztem rá összeszűkített szemekkel mire ő is erősen nézni kezdett.

Szinte láttam magam előtt a jelenetet, ahogy két szerencsétlen hunyorogva nézi egymást miközben nem is pislognak, és azon gondolkoznak, hogy hol a fenében látták már egymást.

- Te voltál ott az étteremben! – kiáltottuk egyszerre.

Félig elégedetten félig lepetten néztem vissza rá, mire ő büszkén kihúzta magát.

- Honnan ismered a részeg szerencsétlenjét? – utaltam Kyuhyun-ra.

- Ezt most komolyan kérded? – kerekedtek ki a szemei.

- Igen. – válaszoltam őszintén.

- Te..  nem tudod, hogy ki vagyok? – mutatott magára.

- Nem. – vontam meg a vállam.

- A Super Junior főénekese vagyok! – mondta felháborodva.

- Oh… - lepődtem meg.

- Yesung! – fokozta.

- Sosem hallottam még rólad… - húztam a számat.

Yesung pislogott párat, majd a fejéhez kapott. Fordult párat a fejét fogva, majd végül a kezét a vállamra tette és lemutatott a földre.

- Tudod mi van ott? - kérdezte.

- Mi? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

- A büszkeségem.

- Oh… - éreztem kínosan magam.

- Darabokban! – jött a hab a tortára.

- Ne haragudj de, nem igazán vagyok képben a bandátokkal, de ha gondolod, meghívlak egy italra engesztelésképpen amiért… - néztem le a földre, majd újra rá. – Összetörtem a büszkeséged, majd megtapostam, mint elefánt a poharat a porcelán boltban.

- Azt hiszed, a büszkeségem egy szinten van egy pohár itallal? – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Ha nem, hát nem. – intettem le majd hátat fordítottam, hogy elmenjek.

- Várj! – kiáltotta, mire elmosolyodtam, majd mikor újra komoly képet tudtam vágni visszafordultam.

- Igen? – húztam ki magam büszkén.

- Jó lesz az ital. – fintorgott. – Egy telefonszámmal díszítve.

- Hé! – háborodtam fel, mire lemutatott a földre.

Lenéztem a földre, majd újra rá. Még a hideg is kirázott attól, ahogy olyan komolyan nézett rám.

- Aish! – mérgelődtem.

Fogalmam sincs róla hány órát beszélgethettünk. Olyan gyorsan repült az idő, mint ahogy addig még számomra soha. Néhány órára elfelejtettem minden gondomat. Néhány órára, újra boldog voltam.

- Egyedül jöttél? – kérdezte mikor már jó pár órája beszélgettünk.

- Dehogy, a barátaimmal jöttem csak… - akadtam el mikor a zene elhallgatott.

Hirtelen furcsa, hangokra lettem figyelmes, amikor rossz emlékeket keltettek bennem. 

A hang irányába fordultam, és megláttam a lángokat, amiktől a legjobban féltem.

Mindenki sikítozni, kiabálni kezdett, majd megindult a kijárat felé. Igazi tömegnyomor alakult ki, az emberek egymást taposták, lökdösték, csak, hogy minél előbb kijussanak.

Yesung megfogta a kezem, miközben az emberek ide-oda lökdöstek, nehogy magukkal sodorjanak.

- Gyere. – húzott magához, majd indult meg velem a kijárat felé, miközben, mint két kezét a vállaimon tartotta, hogy szorosan foghasson.

Ahányszor visszapillantottam a lángokra, remegni kezdtem. Eszembe jutatta azt az éjszakát, amikor majdnem meghaltam. Amikor még Yoseob szeretett, és menteni próbált, de nem tudott.

- Várj. – torpantam meg. – A barátaim. – fordultam vele szembe.

- Már biztos kint vannak! – mondta, majd megfogta a kezem és húzni kezdett maga után.

- De mi van, ha mégsem? – kiabáltam.

- Akkor visszajövünk értük! – nézett vissza rám.

A tűz villámgyorsan terjedt, és a levegő egyre jobban fogyott, viszont még mindig sok volt az olyan ember, akik nem jutottak ki. Ha Yesung nem fogta volna a kezem, már biztos fellöktek volna, és lehet halálra tapostak volna. Nagyon rémült voltam, de még sem éreztem azt, mint akkor. Nem volt bennem az a félelem, hogy meghalok. Nem voltam egyedül. Valaki fogta a kezem, és nem engedte el, amíg biztonságba nem tudott.

Mikor kijutottunk az épületből már hallani lehetett a közelgő tűzoltóautók hangját. Mindenki köhögött és nyugtatgatta a másikat.

- Jól vagy? – fordult felém Yesung.

Mire válaszolhattam volna Abby szemberohant velem és magához ölelt.

- Már azt hittem bent maradtál. – ölelt szorosan.

- Mindenki itt van? – néztem körbe.

- Nicole. – szólt Tiffany.

- Várj. – mondtam, majd elengedtem Abby-t és hátra fordultam, hogy megköszönjem Yesung-nak, hogy segített, de már nem volt sehol sem.

- Nicole! – kiáltotta Tiffany.

- Mi van?! – fordultam felé idegesen mire megfogta a karom és elráncigált a többiektől.

- Nem találkoztál valakivel? – suttogta kétségbeesetten.

- Kivel? – pislogtam.

- Nem veled volt? – lett egyre rémültebb.

- Miről beszélsz? Kivel kellett volna legyek?

Tiffany arca lassan elsápadt, majd az égő épületre nézett.

- Abby! – rohant oda hozzá, majd mondott neki valamit, mire Abby rázni kezdte a fejét.

Tiffany idegesen forgolódni kezdett miközben a fejét fogta.

- Kit keresel? – rohantam oda hozzá. Már én is kezdtem megijedni.

- Nincs itt…. – mondta remegő hangon.

- De ki?! – lettem ideges.

- Yoseob! – kiabálta.

Megrémülve néztem vissza rá, ő meg idegesen kapkodott levegő után.

- Ő is itt volt! Azt hittem vele vagy! – fogta a fejét.

- Nem láttam… - suttogtam, majd a hatalmas lángokra néztem.

Könnyeimmel küszködve indultam meg feléjük, mikor egy tűzoltó megragadta a karom és visszarántott.

- Még is mit művel?! – ordibált.

- Valaki bent van még! – próbáltam szabadulni a szorításából.

- Nyugodjon le!

- Engedjen el! – kiabáltunk egymással.

Hiába küzdöttem, nem tudtam szabadulni. Könnyes szemekkel néztem, ahogy a lángok egyre magasabbra és magasabbra törnek, miközben az a gondolat, hogy Yoseob még bent van, fojtogatott. Erőtlenül rogytam térdre, miközben a mellkasom szorongattam és a könnyeim végig futottak az arcomon.

Azok a hatalmas, gyilkoló lángok, mai napig a szemem előtt lebegnek, és égetik a szívem, felelevenítve az összes fájdalmat, amit ők okoztak.

Blue Night 99.rész - "Azt akarom, hogy..."

99.rész

 "Azt akarom, hogy..."

*Abby szemszöge*

- Doojoon, hozz már egy pohár vizet légy szíves!  - mondtam teli szájjal.

- Talán ehetnél egy picit nőiesebben is! – nézett rám fintorogva.

- Ne haragudj, ennél nőiesebben már nem tudom elfogyasztani az ételt! Pálcika mellé még hozzak kést, villát is a harmadik nem létező kezembe? – ejtettem meg egy gúnyos vigyort a mondandóm végén. – Mi az, hogy nem eszek nőiesen? Bocs már Doojoon. – pufogtam magamban miközben utána néztem. Pár perccel később meg is érkezett a kért vizem, elmotyogtam neki egy köszönöm-öt majd avval tovább is ment. Csendben fogyasztottam tovább a kajámat, miközben a nappaliban beszélgető fiúkat néztem és hallgattam. Kiélvezték azt a kevés szabadságot, amit kaptak. Örültem, hogy újra zengett a ház tőlük így legalább az újra megtelt élettel. Junhyung vágódott le a mellettem lévő székre vigyorogva. Kérdően pislogtam rá mire a válasz csak egy vállrántás volt. Kikapta a kezemből az evőpálcikát majd megfogott vele egy falatot és bekapta.

- Ya! Az én kajám! – kiabáltam rá, miközben próbáltam visszaszerezni az evőpálcikámat.

- Most már nem! – vigyorgott és még a tányéromat is maga elé húzta, majd jó ízűen falatozni kezdett belőle.

- Mi van veled? – kérdeztem tőle mérgesen.

- Semmi, éhes vagyok. – nézett fel rám, vigyorogva.

- Akkor hozz, magadnak ne az én kajámat vedd el. – mondtam morcosan. – Ááá, most már mindegy edd meg te, úgy sem voltam éhes. – álltam fel, mire elkapta a kezem így megállásra késztetett.

- Maradj! – nézett fel rám. Kérdően néztem rá, mire elvigyorodott.

- Most nézzem végig, ahogy elfogyasztod az kajámat?

- Nem. – vágta rá. – Beszélgessünk! – mosolygott.

- Miről is? – vontam fel az egyik szemöldökömet.

- Csak kíváncsi vagyok miért kellett annyira múltkor a kocsim. –dőlt hátra evvel elengedte a kezemet.

- Ő..izé..hát… - hirtelen azt sem tudtam mit mondjak neki csak hebegtem habogtam össze vissza.

- Ne hazudj, az igazat akarom hallani!

- Majd elmondom, ha alkalmas lesz rá az idő és a hely! Jelenleg nem a fiúk előtt akarom megtárgyalni! – válaszoltam komoly hangnemben. Semmi kedvem nem volt most erről beszélni, ráadásul még az evvel kapcsolatos vélemény nyilvánítására sem voltam kíváncsi. Már megkaptam Seungho-tól az pedig pont elég volt.

- Jelenleg senki sem tartózkodik a helységben rajtunk kívül. – nézett körbe.

Franc egye meg, nem úszom meg.

- Úgy is mindjárt visszajönnek! – próbáltam védeni magam, több-kevesebb sikerrel. Hirtelen előre hajolt így elérte a kezemet, amit erősen megragad közelebb húzva magához. Arcunk pár centire került egymáshoz. Megszeppenésemet látva egy gonosz fél mosolyra húzódtak ajkai. Még pislogni is elfelejtettem úgy megszeppentem.

- Nem érzed zavarban magad a közelségem miatt? – kérdezte. Nyeltem egy nagyot, de választ már ne tudtam kicsikarni magamból. – Nem érzed zavarban magad azok után, ami köztünk volt? Neked nem jutnak eszedben az együtt töltött percek? Nem hiányzik? – kérdezte, úgyhogy egy pillanatra sem vette le rólam a szemeit. Mélyen a szemeimbe néztem teljesen megbénítva vele. Még is mi ütött belé hirtelen? Ki akartam szabadulni a szorításából, de sokkal erősebbnek bizonyult. – Kérlek, válaszolj! – suttogta. Válaszolni akartam, de nem tudtam milyen választ is adhatnék. Nem akartam megbántani, nem akartam neki fájdalmat okozni. Bár fogalmam sincs hirtelen mi üthetett belé, sosem csinált még ilyet, Ő nem ilyen fajta. Vagy talán még is? Ennyire félre ismertem volna? Ennyire képes jól elrejteni az érzéseit? Hát még, jó, hiszen férfiból van.

Istenem… Valaki mentsen meg.

Abban a pillanatban megszólalt a csengő és mindketten az ajtó irányába kaptuk a fejünket.

- Van Isten! – örvendeztem magamban. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, de a Junhyung keze még mindig szorosan ölelte csuklómat.  Az ajtó mögött lévő emberke idegbeteg módjára nyomta a csengőt de Junhyung-ot még ez sem zavarta.

- Elengednél? – kérdeztem ingerülten.

- Nem, csak ha válaszoltál!

- Na, ne hülyéskedj már! – rántottam ki a kezemet a szorításból. Nagy léptekkel indultam meg az ajtó felé. – Jövők már! – üvöltöttem az ajtó dúl oldalán lévő személynek, aki már teljesen rá tapadt a csengőre. Egy egész dalt komponált már a csengő szóból. Idegbeteg módjára téptem fel az ajtót. Így legyen ötösöm a lottón.

- Abby. – indult meg felém széttárt karokkal, hatalmas vigyorral a képen.

- Mir! – kerültem ki egy jól irányzott manőverrel. Megtorpant, értetlenül nézett vissza rám. – Mit kerestek itt? – kérdeztem az ajtóban álló Seungho-t.

- Le se lehetett lőni! Valamit a fejébe vett és annak most úgy kell lennie, szóval jobbnak láttam, ha elkísérem. – lépett beljebb majd becsukta az ajtót maga után. Közelebb lépet hozzám majd egy hosszú puszit, nyomot homlokomra.

- Éppen időben jöttetek! – suttogtam, nem akartam, hogy Junhyung meghallja.

- Miért?

- Ááá semmi, csak hiányoztál! – öleltem meg gyorsan, evvel eltereljem a gondolatait minden féle kérdésekről. Nem volt szándékomban szót ejteni a pár perccel ezelőtt történtekről.  – Miért is jöttetek? – váltottam gyorsan témát, nehogy véletlen rá kérdezzenek, miért viselkedem ilyen furcsán.

- Mir! – szólt rá a lépcsőn felszaladó személyre Seungho. Mir megtorpant, majd lassan visszafordult. – Még is hova mész?

- Nicole-nak szólni, hogy jöjjön le! – válaszolt, majd meg se várva mit reagálunk, tovább ment.

- Nicole örülni fog neki. – sóhajtottam fel miközben néztem Mir távolodó alakját. – Miért is jöttetek? – fordultam Seungho felé.

- Majd Mir felvázolja a király ötletét!

- Abból akkor semmi jó sem fog kisülni! – rázta a fejem.

- Szerintem se! – vágta rá röhögve Seungho.

- Mir! Kiszakítod a karomat a helyéről! – sipákolt Nicole, miközben Mir nagy boldogan rángatta lefelé a lépcsőn.

- Mir, te Isten csapása! Mit művelsz? – kiabált mögöttük Tiffany, aki megpróbálta kiszabadítani Nicole-t. Ennek eredménye, hogy majdnem mindhárman leesettek a lépcsőről. Seungho-val mi csak némán néztük, ahogy ezek hárman a lépcsőn viaskodnak.

- Mir! Most már elég volt! – elégelte meg Seungho a viaskodást. Oda ment hozzájuk, kézen fogta Mir-t majd maga után húzva tisztes távolságba vitte a lányoktól.

- Idióta! – sziszegte Tiffany majd segített Nicole-nak felállni. – Itt se vagy 5 perce, de már káoszt okozol. – morogta, mellém sétáltak tisztes távolságba Mir-től.

- Na, mesélj miért jöttetek. – néztem Mir-re, akinek arca abban a pillanatban felvirult. Seungho azonnal kapcsolt, megragadt a füllét.

- Hyung…engedj el! – mondta vékony kisfiús hangon, fájdalmas nyögések kíséretében. Hirtelen azt se tudtam, hogy hova forduljak, annyira nem bírtam vissza tartani a nevetést.

- Csak akkor, ha normálisan el tudod mondani a lányoknak miért jöttél! Nem kell azonnal mindenkit kórházba küldeni! – dorgálta Seungho az idióta maknae-t.

- Jó, Jó megígérem, hogy jó leszek! - nézett rá nagy kutya szemekkel.

- Esküszöm, mint az oviban! – csattant fel Tiffany. Seungho elengedte Mir fülét, amit azonnal dörzsölgetni kezdett. A Leader rajta tartotta azért a szemeit.

- Szóval, holnap buli lesz! – vigyorogva nézett végig rajtunk. Értetlenül néztünk össze a lányokkal.

- Még is milyen buli? – kérdezte értetlenül Nicole.

- Hát ez olyan évfordulós buli. – mondta Mir.

- Milyen évforduló? – kérdeztem lepetten.

- Hát, hogy ismerjük egymást! – vigyorgott.

- Eltelt volna egy év? – gondolkoztam el.

- Úgy néz ki. – sóhajtott Nicole. – Mir, ez buli nem valami jó ötlet. – húzta a száját, mi csak helyeslően bólogattunk mellette.

- Jaj, ugyan lányok ez csak egy buli!

- Neked csak egy buli, nekünk maga lesz az Apokalipszis! – vágta rá Tiffany.

- Lányok, most miért vagytok ilyen negatívak?

- Azért Mir, mert ismernek már téged! – vágott közbe Seungho.

- Na, légysziiiiii! – kapaszkodott hirtelen belém és nagy kölyökkutya szemekkel nézett rám. Segélykérően néztem Seungho-ra aki csak vigyorogva vállat vont.

- Akadj már le rólam! – próbáltam lehámozni magamról, de olyan erősen kapaszkodott a pólómba, hogy képtelen voltam levakarni magamról.

- Mir! – szólt rá végül Seungho. Mir elengedte a pólóm majd felegyenesedett. Lányokkal egymásra néztünk, ki olvasható volt a szemükből, hogy nem igazán van hozzá kedvük, ahogy nekem se, de más választásunk nem igazán van. A fiúkat sem akarjuk megbántani avval, hogy nem megyünk el és legalább Mir nem ül itt egész estig és rágja fülünket. Legalább ha csak egy kicsit is kikapcsolunk, lazítunk egy kicsit. Bármilyen kecsegtető a gondolat még így sem sok kedvem volt az egészhez.

- Mikor lenne? - kérdezte Nicole.

- Holnap este! – vágta rá Mir nagy vigyorral.

- Na, jó, menjünk! – adta be derekát végül Nicole.

- Legyen. – sóhajtottam fel.

- Ha két ribi is megy, akkor én is! – vágta rá Tiffany röhögve.

- Ez az! – kezdett ugrándozni Mir össze – vissza a házban majd mindenkit szorosan ölelgetni kezdett. Legyen egyszer neki is gyerek nap…

- Másnap este -

- Ezt vedd fel! – jött be szobámba Nicole egy habos babos mini ruhával az oldalán.

- Hát te hülye vagy.

- Miért is? – pislogott rám.

- Fel nem veszem! Én belőlem nem csináltok Hamupipőkét! – ellenkeztem. 

- Na, ne csináld már! Szép leszel! – mosolygott. – Seungho oda lesz érted meg vissza! – kuncogott.

- Most is oda van meg vissza! – vágtam rá gúnyos vigyorral.

- Na, ne hülyéskedj már! – nyomta a kezembe a ruhát.

- Hányingerem van!

- Miért?

- A színe! Rózsaszín! – fintorogtam.

- Jaj, mi van már veled? Sose csináltál ilyet! Szép leszel, Seungho meg teljesen el lesz ájulva! – mosolygott.

- Nem! – dobtam az ágyra a ruhát. – Ez egy buli, nem pedig valamiféle bál! – idegesen kezdtem el keresgélni a ruháim között egy megfelelő ruhát.  – Seungho úgy is valami lazát fog viselni. – mondtam, kezembe vettem egy farmer nadrágot és magamhoz mértem, hogy megfelelő lesz e. – Ez tökéletes! – mosolyogtam majd az ágyra dobtam.

- Mikor Seungho-val randiztál akkor el tudtad viselni. – mondta felháborodva.

- Az az volt ez meg nem egy randi! Különbség van a kettő között drága. – mondtam, végre a kezembe akadt egy szép, passzos, világoskék felső, aminek nagyon megörültem. Leakasztottam a fekete blézerem az akasztóról és tükörhöz sétálva megnéztem, hogy jól mutatnak e együtt. – Tökéletes! – mosolyogtam, majd az ágyra raktam a nadrág mellé a ruhadarabokat.

- Tipikus Abby. – motyogta Nicole.

- Te nem készülsz? – fordultam fel.

- Már itt se vagyok! – mondta aztán el is tűnt a szobából. Megfogtam a cuccaimat majd a fürdőbe mentem velük. Gyorsan lezuhanyoztam, törölközött magamra tekerve álltam a tükör elé és kezdtem el szépen beszárítani a hajamat. Ezt az egyet voltam csak képes megcsinálni magamnak rendesen. Mikor kész lettem, felöltöztem és dobtam magamra egy kevés sminket. Megőrültem volna, ha több van rajtam a kelleténél.

A fürdőből kilépve az órára pillantottam, ami már nyolc órát mutatott. Kapkodva nyitottam ki a nagy szekrény, amelynek aljában ott lapult a fekete magassarkúm.

- Abby. – nyitott be a szobába Tiffany. – Itt vannak a fiúk!

- Oké, mindjárt megyek! – fordultam felé. Válaszképp bólintott, majd elment. Felvettem a cipőmet. Bizonytalanul, inogva indultam meg először az éjjeli szekrényen lévő telefonomért, majd mikor zsebre dugtam, indultam le földszintre. Leérve már nem volt senki a házban csak Seungho, aki pont háttal állt nekem.

- Többiek? – kérdeztem.

- Már a kocsiban várnak minket. – fordult felém. Mosolyogva néztünk végig egymáson.

- Összeöltöztünk. – kuncogtam. Rajta is egy farmer nadrág volt, fehér mély kivágású póló egy fekete öltöny felsővel megspékelve.

- Így legalább tudni fogják, hogy a barátnőm vagy. – mosolygott, közelebb lépett hozzám, majd egy hosszú puszit nyomott ajkaimra. – Na de menjünk, még a végén itt hagynak! Végül nem tudok hencegni milyen gyönyörű barátnőm, van! – húzta ki magát büszkén, karját nyújtotta felém. Elnevettem magam, majd belé karoltam. Kint már alig várták, hogy oda érjünk, majd elinduljunk. Főleg Mir, le se lehetett lőni annyira fel volt pörögve.

A szórakozó helyen már javában folyt az élet. Üvöltött a zene, mindenki ritmusra vezette testét.  Tíz perc elteltével már nem maradt egyben a banda, mindenki ment amerre látott. Mir azonnal betámadta az ital pultot és az ott lévő csinos pultos lányt, aki azonnal ki is kosarazta. Seungho-val csak jó nevettünk, rajta ahogy folyamatosan próbálkozik a csajnál. Közben egy-egy erősebb ital is lecsúszott a torkán. Már a végén olyan kurta dolgokat vágott szegény csaj fejéhez, hogy az már vissza sem tudod szólni. Közben a többiek is kezdtek feloldódni és táncolni kezdtek.

- Iszol valamit, piát? – kérdezte Seungho, mikor leültünk a bár pultnál lévő székre.

- Nem. – mosolyogtam rá.

- Miért? – lepődött meg.

- Mert nem igazán bírom az alkoholt és nem is szeretem!

- De hát szórakozunk egy kicsit, lazulj már el te is. – bökött oldalba.

- Egy kólát kérnék! – szóltam oda pultos srácnak. Nagyot nézett, de teljesítette a kérésemet. – Igazából valakinek majd haza kell támogatni, ha túl sokat, innál. – mosolyogtam rá.

- Olyan nem lesz! – ellenkezett. Elnevettem magam, a pultos srác mosolyogva rakta elém a pohár italt, amit kértem. Lassan iszogatni kezdtem, Seungho oldalba bökött, hogy Ő táncolni szeretne, de meg sem várta még lerakom poharat már húzott is a táncparkettre. Nagy erőfeszítések árán vissza tudtam vinni poharat. Épp, hogy leraktam már húzott is maga után. Nem igazán volt sok kedvem táncolni így ide – oda lépkedtem, a kezeimmel nem tudtam mit kezdeni csak ide – oda dobáltam. Mosolyogtam, mert nem akartam Seungho jó kedvét elrontani, aki elég jól élvezte a zenét.

- Elmegyek a mosdóba! – hajolt közelebb hozzám, hogy jól halljam.

- Rendben! – kiabáltam utána miközben figyeltem, ahogy eltűnik a hatalmas tömegben. Tehetetlenül álltam a hatalmas táncoló ember tömeg közepén. Eszem azt suttogta, hogy legalább csináljak valamit a testemmel ne csak álljak ott, mint egy darab fa, de testem még is ellent mondott neki. Jobb volt állni és bámulni ki a fejemből. Valaki finoman hozzám simult majd egy kar fonódott össze a hasamnál. Elmosolyodtam, hogy Seungho már ilyen hamar vissza is tért. Szembe akartam fordulni vele, hogy magamhoz ölelhessem, de abban pillanatban kezét a számra tapasztotta és húzni kezdett. Abban a pillanatban tudatosult benne, hogy aki mögöttem állt az nem Seungho volt. Kapálódzni kezdtem, de erős karjai fogságából képtelen voltam. Elnyomott kiáltásaimat sem hallotta senki, hangos zene és számra tapadt kéz teljesen elnyomta azt. Pár perc múlva meg éreztem a hűvös tavaszi éjszakai levegőéjét, amitől kirázott a hideg. Ahogy egyre sötétebb lett körülöttem, egész testem remegni kezdett a félelemtől. Szívem torkomban dobogott, sírás határán álltam. Elfogott a félelem, egyre tehetetlenebbnek éreztem magam, már képtelen voltam küzdeni, hogy kikerüljek a karok szorításából. Most, újra, bántani fognak. Féltem, nagyon.

Megálltunk, elém kerülve tolt neki a falnak. Teste teljesen az enyémhez simult. Arcát nem láttam a minket körül ölelő sötétség miatt. Csönd telepedett ránk csak a zihálását lehetett hallani és az én hangosan verő szívemet. Lassan levette kezét a számról és derekamra csúsztatta. Nem mertem sikítani ahhoz túlságosan féltem. Pedig egy épeszű ember azt tette volna, de én képtelen voltam megtenni. Fejét nyakamba fúrta, meleg lehelete perzselte bőrömet. Aztán valami forró, nedves dolog folyt végig a mellkasomon. Sírt. Ekkor jöttem rá, hogy bárki is tart a karjaimban esze ágában sem volt bántani.

- Ki vagy? – kérdeztem suttogva. Válasz nem érkezett a kérdésemre. Hosszú percekig csak álltunk a sötétségben. Körül ölelő csend, nyomasztó volt.

- Erős késztetést érzek arra, hogy megfogjam a karod és elmenjek veled innen jó messzire! – szólalt meg a hosszas csend után. Mély rekedtes hangja villámcsapásként hasított végig a csendben. Tüdőmben bent rekedt az összes levegő. Ez a hang. – Meglepődtél igaz? – kérdezte, hangja szinte elárulta, hogy mosolyog. Képtelen voltam egyetlen egy szót is kipréselni magamból.

- Hosszú idő telt el. De amit irántad éreztem az mai napig sem múlt el. Én… Akkor nem játszadoztam veled. Komoly, őszinte érzéseim voltak és még vannak is irántad. Akarlak. Azt akarom, hogy mellettem ébredj, mosolyogva és azt búgd a fülembe ’ Jó reggelt szerelmem ’. Szeretném, ha karjaid között tartanál, mikor éppen mélyponton vagyok, és biztató szavakat suttogj a fülembe erőt adva, hogy folytassam. Szeretném, ha egyszer munkából haza térve nyakamba ugorj és boldogan mond, hogy mennyire hiányoztam és mennyire szeretsz. Nem vágyom másra csak rád, arra, hogy velem legyél. Velem akivel, csak egy kis időt töltöttél, de az az idő volt az, amikor megtudtam mi is az igazi szerelem. Te nem tudtad, de én éreztem. Belül égtett, mart a hiányod. Fájt mással látni, most is nagyon fáj. Hiszen te Őt szereted, boldog vagy vele az én érzéseim itt semmisé vállnak, tehetetlen vagyok evvel szemben. Bármit teszek csak egy megtört férfi maradok, aki rejtegeti az érzéseit és próbál, úgy tenni mintha nem léteznél. De mindennap látva boldogságod összeszorul a szívem, mert az öröm teli mosoly, amit láttok, az nem miattam van, hanem másvalaki miatt. Én akarok lenni a boldogságod forrása. Szeretném, ha egyszer úgy szeretnél, ahogy most Te Őt. Egyetlen egyszer szeretném érezni, hogy szeretsz. Egyetlen egyszer…

- Junhyung… - suttogtam nevét, remegő hangon. Ajkait enyémekre nyomta és olyan szenvedéllyel csókolt, mint még soha.

Blue Night 98.rész - A szakítás gondolata

98.rész

A szakítás gondolata

*Nicole szemszöge*

- És akkor végre megtalálta Abby a kulcsot és elhúztunk a francba! – meséltem a történetet Tiffany-nak aki kidülledt szemekkel figyelt.

- Ez egysze…

- Várj még nincs vége! – szakítottam félbe. – Hazajöttünk, és Yoseob azt hitte, hogy Thunder-rel hancúroztam, mert végül is, miért ne, nem igaz? – magyaráztam lelkesen pedig belül nagyon mérges, feldúlt és elkenődött voltam. – Szóval megint egy kicsit összevesztünk…

- Nicole! – mordult rám Tiffany akinek egyik legnagyobb célja volt az, hogy újra minden a régi legyen köztem és Yoseob között.

- De már nem érdekel! – kiabáltam a képébe, mire meglepődött. Hátrébb hajolt majd pislogva nézett rám. – Nem érdekel! Leszarom! Aishh! – kócoltam össze a hajam mérgesen.

- Elmondtad neki mi történt? – hajolt közelebb.

- Nem! – mordultam rá. – Kellett volna? Úgy sem érdekelné!

- Jó én már nem tudok mit kezdeni veletek! – hadarta el majd tárta szét a karjait.

- Ezt megértem. – gúnyolódtam saját magunkon.

- És? – tette csípőre a kezeit.

- Mi és? – lepődtem meg.

- Most mi lesz?

- Hogy érted, hogy mi lesz? – háborodtam fel, mire Tiffany felvonta az egyik szemöldökét. – Semmi! Nem lesz semmi! Most már tényleg… feladom. – harapdáltam a számat mérgesen.

- Te mindent túlbonyolítasz.

- M-m-mi mit bonyolítok ezen túl, de most őszintén?!

- Várj. – emelte fel a mutató ujját. – Most kivételesen mind a ketten túlbonyolítjátok az egészet.

- Miről be…

- Hozzátok rendbe a dolgokat vagy szakítsatok a fenébe is már! – csattant fel Tiffany.

- Jó! – kiabáltam, majd feltéptem a szobám ajtaját de amikor kiléptem rajta valakinek nekiütköztem.

A fejemhez kaptam majd hátrébb léptem.

- Áuh… - fogtam a fejem. – Mi volt ez a kemény valami… - néztem fel.

- Elhagytad a szemed félúton a hülyeség felé? – nézett le rám Yoseob.

- Te meg mi a francot csinálsz már megint? – mértem végig. Izom póló, és egy törülköző lógott a vállán. – Az minek? – mutattam a törülközőre.

- Edzeni voltam. – mondta ártatlanul.

- Hulk nyomdokaiba akarsz lépni? – fintorogtam, majd megnyomkodtam a karját. – Beton. – néztem rá.

- A mozgás serkenti az agyműködést. – jelentette ki.

- Ó, igen. – mosolyogtam rá. – Szinte látom, ahogy húzza a sok izom hátra a nyakad felé a kisagyad.

Megforgatta a szemeit, majd tovább sétált a szobája felé. Utána fordultam majd grimaszoltam egyet. Rosszabbak voltunk, mint az óvodások.

- Fantasztikus voltál. – tapsolt mellettem Tiffany.

- Kuss. – néztem rá. – Majd a megfelelő pillanatba szakítok vele. – tettem ölbe a kezeimet.

- Képes leszel rá? – komolyodott le barátnőm.

- Persze. – mondtam pár perces szünet után, idegességtől elvékonyodott hangon.

- Aish… - vágtam le a tollam az kávézóasztalra, ami előtt ültem, és a fellépő ruhákat tervezgettem. Felkönyököltem, majd a fejem támasztottam és gondolkodtam, ami akkor nagyon nehezemre esett.

- Nicole. – szólított Dongwoon, mire ránéztem.

Elmosolyodott, majd leült velem szemben az asztalhoz és boldogan rám nézett.

- Lehetne-e egy kérésem? – futott végig a pillantása az asztalon szanaszét heverő lapokon.

- Mi lenne az? – támasztottam még mindig az asztalt. Tudtam, hogy viszonoznom kéne a mosolyt és a lelkesedést, de egyszerűen nem volt hozzá energiám. 

Miközben Dongwoon elkezdett valamiről beszélni, tekintetem a lépcső felé kalandozott, amin épp Yoseob sétált le mögötte Tiffany-val. Valamiről Tiffany nagyon beszélt, majd mikor Yoseob megszólalt tarkón csapta.

- Na? – kérdezte Dongwoon, mire újra felé kaptam a tekintetem.

- Tessék? – pislogtam. – Mondd el újra. – mosolyogtam kínosan.

- Nicole. – sóhajtott. – Nem érdekel, hogy hogyan néznek ki a ruhák, csak könyörgöm, kényelmesek legyenek. – tette össze a két kezét.

- Ennyi erővel mackó nadrágba is felléphetnétek. – vettem újra a tollat a kezembe.

- Lehetne? – vonta fel az egyik szemöldökét és hajolt közelebb.

- Nem! – mondtam miután lassan ráemeltem a tekintetem.

- Dongwoon, gyere! – szólt Doojoon az ajtóból miközben a cipőjét vette fel a többi taggal együtt. – Már így is késésben vagyunk a stúdióból!

- Mit csináltok? – néztem Doojoon-ra.

- Táncpróba. Muszáj formába tartani őket vagy ellustulnak. – válaszolta.

- Értem. – mosolyogtam, majd újra a rajzaimat nézegettem.

- Srácok én ma nem megyek. – mondta Yoseob, mire lepetten néztem rá.

- Mi az, hogy nem jössz? – tette csípőre a kezeit Doojoon.

- Vagyis… nem tudok menni. – válaszolt kis szünet után.

- Miért? – nézett rá szigorúan Doojoon.

- Mert… - vakargatta a tarkóját Yoseob. – Nem érzem jól magam. – kapta fel hirtelen a fejét.

- Igen? – csodálkozott Doojoon.

- Igen! Nagyon fáj a torkom meg minden. – mondta majd köhögni kezdett.

- Srácok, én mentem. – suhant el mellettük Tiffany.

- Hé-hé, hova mész? – kiabáltam utána.

- Dolgom van! – kiabált vissza majd gyorsan kiviharzott az ajtón.

- Abby, hol van? – fordult felém Junhyung miután becsukódott az ajtó Tiffany után.

- Gondolom Seungho-nál… - vontam meg a vállam.

Junhyung elégedetten bólintott egyet majd Doojoonra nézett.

- Megyünk? – kérdezte.

- Igen. – sóhajtott Doojoon, majd hátat fordított Yoseobnak.

Miután az utolsó tag is kisétált az ajtón Yoseob sóhajtott egyet, majd elindult felém. Lányos zavaromban elkaptam a tekintetem, majd firkálni kezdtem a lapokra. Yoseob leült a velem szemben lévő kanapéra, ami egy lépésnyire volt a kávézóasztaltól, amin dolgoztam. Előre hajolt, majd összekulcsolt kezekkel nézegette a lapokat.

- Mi az? – néztem fel rá.

- Semmi. – rázta meg a fejét.

- Miért színleltél betegséget? – csillant fel bennem a remény utolsó szikrája.

- Mert Tiffany megkért rá. – mondta anélkül, hogy rám nézett volna akár egy pillanatra is.

Idegesen hátrébb dőltem, majd a számat kezdtem harapdálni.

- Miért? – nézett rám lepetten.

Felpattantam a földről, majd elvettem a telefont az asztalról és felrohantam az emeletre. Bementem a fürdőszobába, majd magamra zártam az ajtót és már hívtam is Tiffany-t.

- Igen? – szólt bele.

- Te szuka! – szóltam bele mérgesen.

- Én? – lepődött meg.

- Mit szervezkedsz már megint?!

- Hé, nyugi. Én csak segítek neked!

- Segíteni?! Miben?!

- Nem azt mondtad, hogy rendbe hozod a dolgokat vagy szakítotok?

- De… - túrtam idegesen a hajamban. – Erre fel kell készülni!

- Miért? Ha nem szereted, akkor nincs mit készülni. Ha meg igen, akkor hozzátok rendbe a dolgokat! Én nagyon szeretném, ha minden a régi lenne ezért mondtam…

- Nem! – szakítottam félbe. – Ha ő nem akarja, akkor én nem tehetek semmit!

- Miért? Lehet éjszakánként miattad sír.

- Igen. – mosolyogtam. – Azért porzik a könnycsatornája.

- Nicole! – kiabált.

- Mennem kell. – mondtam, majd kinyomtam a telefont.

A fejemet fogva lassan leültem a kád szélére, majd nagyokat sóhajtoztam.

- Tényleg szakítanunk kéne? – suttogtam magam elé. 

Blue Night 97.rész - Eltitkolt részletek

97.rész

 Eltitkolt részletek

*Abby szemszöge* 

- Megjöttem! – törtem be a fiúk tánctermébe. Mindenki ledermedve pislogott rám.

Talán egy kicsit túlzásba estem.

- Ideje volt már. – állt fel G.O és lassú léptekkel felém közeledett.

- Jöhettél volna hamarabb is. – állt fel Mir is. – Seungho bedurcizott. – húzta el a száját, miközben a sarokban nekünk háttal ülő személyre nézett.

- Te tudod miért ilyen? – kérdezte Joon mire ránéztem majd bólintottam. – Akkor beszélj vele. – mosolygott rám.

- Azért jöttem. – mosolyogtam vissza.  – Csinált valamit?

- Nem. Bejött pufogott aztán meg beült a sarokba, háttal nekünk. – magyarázta G.O vállat rántva.

- Érdekes. – motyogtam elgondolkodva. – Kimennétek? – kérdeztem végig nézve rajtuk. Bólintottak majd pár szükséges dolgot magukhoz vettek aztán pedig távoztak.

Egy sóhaj kíséretében indultam meg felé. Egyre közelebb érve hozzá, vettem észre, hogy fülhallgatóján keresztül hallgatja a zenét. Így már világos volt, hogy miért nem reagált a kis beszélgetésünkre a többiekkel. Bár ha nem hallgatta volna a zenét, akkor is képes lett volna figyelmen kívül hagyni maga körül mindent. Annyira meg tudta makacsolni magát, főleg ha valamit nem kötöttek az orrára..

- Seungho! – guggoltam le mellé. Szemkontaktus akartam teremteni vele, sikertelenül. Bármennyire is próbált rólam nem tudomást venni és úgy tenni mintha itt sem lennék, elárulta magát. Szemei sarkából figyelte minden apró mozdulatomat. Ilyenkor olyan, mint egy óvodás, akitől elvették a kedvenc játékát és nem adták neki vissza. A gondolattól elkuncogtam magam, amit próbáltam leplezni. Seungho hátat fordított nekem és még jobban megjátszotta a sértődöttet. Felsóhajtottam, majd egy laza mozdulattal kirántottam az egyik fülhallgatót, mire szúrós pillantásokat kaptam. Feltörni készült belőlem a röhögés, de nagy erőlködések árán próbáltam elnyomni és komolyságot erőltetni magamra.

- Szóval…- kezdtem bele. – Mikor akarsz fel hagyni evvel a gyerekes viselkedéssel? – kérdeztem tőle, de Ő teljesen figyelmen kívül hagyta a kérdésemet és csak arra koncentrált, hogy a fülhallgató másik fele újra a fülében legyen. – Befejeznéd? – ragadtam meg a karját így megakadályozva, hogy berakja a fülébe a fülhallgatót. Dühösen néztem rá, hiszen már kezdett fogyni a türelmem. – Meddig akarsz még gyerek módjára viselkedni? Felnőttek vagyunk nem? Akkor? Tisztázni szerettem volna a dolgokat körülöttünk, de úgy látom, hogy te semmit jelét nem mutatod annak, hogy meg akarnál hallgatni. – álltam fel dühösen. – Komolyan mondom. Néha olyan gyerekesen viselkedsz!  Ne mentem cső. – intettem neki majd elindultam az ajtó felé. Talán evvel szólásra bírom majd..

- Várj! – kiáltott utánam. Megtorpantam, próbáltam vissza fogni a nevetést, majd összeszedve minden komolyságomat szembe fordultam vele.

- Mi van? – kérdeztem flegmán.

- Beszéljünk! – paskolta meg a földet maga mellett, miközben nagy szemekkel nézett engem. Még mindig próbáltam a komoly szerepem mellett maradni így elindultam felé de tőle távolabb ültem le neki dőlve a falnak.

- Hány éves is vagy valójában? – kérdeztem tőle mire meglepetten nézett rám.

- Hogy jön most ide a korom?

- Ahhoz képest, hogy te vagy a vezető kicsit elgondolkodtatott az előbbi viselkedésed, hogy még is hány éves lehetsz. Végül arra jutottam, hogy egy gyermek lélek, felnőtt testben zárva! – mondtam, visszafojtva a vigyort.

- Kösz.. Szóval, éppen most egy pisis kölyöknek tituláltál? – kérdezte kicsit felháborodva.

- Mondhatni. – mondtam nevetve. Láttam, hogy újra duzzogóra akar váltani így jobbnak láttam inkább rá térni arra, ami miatt valójában itt vagyok. Komolyságot erőltetve magam megköszörültem a torkom. – Beszélgessünk inkább arról, ami miatt itt vagyok. – húzkodtam egy kicsit közelebb hozzá.

- Hallgatlak..

- Szóval, jobb lesz, ha vigyáztok magatokra, ha elmentek valahova. Szerintem most is figyel minket. – hajoltam közel hozzá, hogy az utolsó mondatott oda súgjam neki. Elhajolt tőlem majd értetlenül nézett rám és szinte ki olvasható volt, hogy „ez megörült.” gondolat suhan át az agyán. Felsóhajtottam. Reménytelen. – Ahhh.. GD lehet, újra lecsap ránk, lehet pöppet eltúloztuk a dolgot bár én nagyon nem voltam benne, csak mentettem Nicole formás seggét, mert az a lány mindig bajba kerül.. – magyaráztam, miközben kezemmel össze vissza, mikor Seungho erősen megragadva kapta el a kezemet. Rémület, düh, aggodalom, talán ezek tükrözték az arcán át suhanó érzelmeket, mikor felnéztem rá. Ki fog akadni.

- Még is mi fészkes francot műveltetek? – kérdezte dühösen.

- Isten lássa lelkemet, hogy egy árva pillanatig sem akartam bele keveredni, de Dara nem bírt a seggén ülni és Nicole meg tudta, hogy Dara GD házába ment egy pletykás szájúnak köszönhetően! Ha, nem megyek aznap a kórházba mikor otthagytalak akkor talán meg is hallhattak volna. Nem tehettem mást csak, hogy oda megyek és ki mentem őket a kakiból….

- Meg vagytok ti húztatva esküszöm! Nem volt nektek elég az az idióta játék, nektek még a bajt kell keresni. – állt fel dühösen.

Talán még sem volt olyan jó ötlet beavatni az egészbe. Ha úgy intéztem volna, hogy ne tudja meg talán még nagyobb bajba kerül Ő is és többiek is. Még is csak köze van hozzá, nem titkolhatok el előle mindent, mert a végén még saját magát sem lesz képtelen megvédeni. Inkább eltűröm a dühkitöréseit, mintsem miattam essen valami baja. Ahhoz túlságosan fontos volt nekem.

- Figyelj.. Pont azért mondtam el, hogy ne érjen semmi meglepetés. A barátom volt bajban és te csapat társad testvére már csak nem hagyom őket cserben. Gondolkozz már egy kicsit néha, ne csak a saját fejed után menj. Barátok az első aztán jövök én! Érted is megtettem volna, és ha eljön az ideje, meg is fogom tenni. – álltam fel, mindvégig próbáltam nyugodt hangon beszélni vele.

- Ez szerintem mindenre jó magyarázat? Mi van ha, nem lett volna ekkora szerencsétek? Mi lett volna ha egyikőtöknek baja esik?

- Túléltem azt a játékot is! Pedig többször is félholtra vertek, világomról nem tudtam napokig! Bementem egy sötét szobába ahol korom sötét volt és csak egy valakire számíthattam… rád.. – suttogtam az utolsó szót.  – Ahelyett, hogy most is itt dühöngsz, inkább ide kellene jönnöd át ölelni és azt mondani, hogy soha többé meg ne merjem próbálni ezt még egyszer nélküled! De nem neked, túlságosan nagy a férfi egód! – mondtam neki oda az utolsó mondatott flegmán.  – Bármennyire azt hiszed, hogy meg tudjuk védeni egymást, pedig szíved mélyén nagyon jól tudod, hogy ez nem igaz. Mert ha GD-ről van, szó talán az utolsó óráinkat töltjük együtt mintsem sejtve semmiről. Kérlek, ne várd el tőlem, hogy a barátaimnak ne segítsek, ha bajba kerülnek. Soha nem fogok megfutamodni!

- Hogy tudsz ilyen halál nyugodtan beszélni róla? Egyáltalán nem félsz?

- Félek…sőt rettegek! De ha elfutok attól mitől lesz jobb a helyzet? – nevettem kínomban. Felsóhajtott majd láttam rajta, hogy elgondolkodik az előtte elhangzott szavaimon.

- Ne hidd azt, hogy nem vagyok rád mérges, mert igen is az vagyok! Egy feltétetem, lenne. –mutatta fel a mutató úját.

- Hallgatlak!

- Ígérd meg, hogy ha még egy ilyen lesz, nekem fogsz szólni először! Nincs könyörgés, ha azt mondom, nekem szólj, akkor nekem szólsz! Oké?

Felsóhajtottam.

- Rendben! – mosolyogtam rá.

- Hyung! – törte be az ajtót Mir. Ijedtemben hátra ugrottam egyet.

- Oh, Mir veregesselek vállon! – mordultam rá, de mit sem törődött velem.

- Kérlek, Hyung.. Adj pénzt.. Éhes vagyok! – fogta meg Seungho pólóját majd nagy kutya szemekkel nézett fel rá. Próbálta le hámozni magáról,  de tapadt rá mint egy pióca, majd végül jó leader létére adott neki  egy kis pénzt majd Mir ugrálva ment ki teremből megtömi magát kajával. A többiekkel beszélgetésbe elegyedtem és már Seungho sem duzzogott ugyan úgy beszélgetett és nevetett velünk. Örültem, hogy végre tisztáztam vele a helyzetet egy aprócska dolgot kivéve. Eli-ról egy szót sem mertem ejteni, mert féltem Seungho haragjától és nem akartam még jobban bele keverni az egészbe. Bajban leszek ha ez a végén kiderül..